A harag, neheztelés és bosszúvágy egy hatalmas, szinte robbanó erejű belső energia, ami egyesek szerint úgy nyúlik ki az auránkból, mint egy vulkánkitörés. A lecsillapítása is irdatlan erőket emészt fel, ezért jobb, ha nem is engedjük kialakulni.
Mielőtt átadnánk magunkat a haragnak, érdemes átgondolni néhány dolgot. Egyrészt azt, hogy tényleg harag-e, amit érzünk, vagy inkább szomorúság, csalódottság, félelem, esetleg más – és hogy ezek ellen vagy ezek ösztökélésére tudunk-e valamit változtatni a helyzetünkön. Másrészt azt, hogy előbbre visz-e minket a harag, változtat-e valamin, előnyünkre válik-e. Harmadrészt pedig átgondolhatjuk, hogy milyen helyzetben van a másik, akire haragszunk, talán még meg is sajnálhatjuk. Én például két évig haragudtam a szomszéd kertekben élő kutyákra (vannak vagy heten, és hisztérikusak), mert még nehezebben aludtam tőlük – aztán átgondoltam, hogy milyen lehet egy kertbe bezárva tölteni az életüket, és elkezdtem őket szánni. Inkább jókívánságokat küldtem feléjük, bár ez eleinte nagyon nehezemre esett. Aztán valahogy érdekes módon megszelídült a helyzet. Már nem ragaszkodtam a haragomhoz. De van más jó technika is. Adjunk magunknak egy limitált időt (pl. pár percet) a dühöngésre, sportoljunk, vagy szerezzünk be homokzsákot, esetleg próbáljuk meg a saját indulatainkat ironizálni. Nálam az vált be, hogy egy groteszk rajzfilmfigurát képzelek el, amint nevetséges arcokat vág dühében, esetleg meg is próbáltam utánozni, eltúlozva a mozdulatait. Egy idő után mindig elnevettem magam. Haragudni és nevetni pedig ugyebár nem lehet egyszerre. Ezeket a technikákat már csak azért is érdemes kifejleszteni, mert több egymástól független gyógyítótól, terapeutától is hallottam már, hogy a harag a daganatok tápláléka is. Talán azért, mert amíg a vulkánkitörés visszahúzásával vagyunk elfoglalva, addig ideg- és immunrendszerünk sem tudja rendesen végezni a dolgát. Ki kívánja ezt magának?
