november 2009 hónap bejegyzései

Mindennapi stresszforrásaink 6. Teljesítménykényszer

Kétségtelen, hogy a mai társadalom által diktált teljesítménykényszer igen erős stresszforrás, különösen azok számára, akik amúgy is megfelelési kényszerrel küzdenek. Ma már nem úgy megy, hogy levadásszuk a mammutot, és garantált a túlélésünk. Inkább azt érezzük, hogy akármennyit dolgozunk és teljesítünk, csak nem akar javulni a hétköznapi életszínvonalunk és a biztonságérzetünk. Kérdés persze, hogy mi az ideális színvonal, reális-e, vagy netán nincs-e úgy megszervezve az egész mai társadalom és gazdaság, hogy ne is érhessük el a teljes egzisztenciális biztonságot? Erre talán nem is tudhatjuk a választ, mindenesetre ha reális célokat tűzünk magunk elé, akkor nem nagyon marad más választásunk, mint bizakodni, tervezni, megoldani és újra próbálni.

Hogyan reagálunk erre a teljesítménykényszerre? Van, aki maximalizmussal, munkamániával, önmaga agyonhajszolásával. Ez a típus képtelen hátradőlni addig, amíg el nem végzi a feladatait, és sokszor határidő előtt végez a munkájával, mert csak a komplett dolgokkal elégedett. Gondolatban mindig önmaga előtt jár tíz lépéssel. A másik típus szintén érzi a teljesítménykényszert, de valamiért képtelen befejezni a feladatait. Valahol a vége előtt megtorpan, és abbahagyja. Folyton önmaga mögött kullog.  Aztán ahogy egyre nő benne a stressz és frusztráció a be nem fejezett feladatok, elhanyagolt határidők miatt, a szorongás végül önbizalma megroggyanásához vezethet.

Szepes Mária írta a “Mindennapok mágiájában”, hogy a be nem fejezett feladatok olyanok, mint az elvágott erek: életerőnk szivárog belőlük. Minél több ilyen van a hátunk mögött, annál többfelé szivárog el az életenergiánk. Mi hát a megoldás? Értékeljük a kisebb teljesítményeket is, veregessük magunkat vállon miattuk, és inkább vállaljunk magunkra kevesebbet, de azt teljesítsük derekasan. Akárcsak általánosan a pszichoterápiában, itt is érvényes az az elv, hogy ne idealista, hanem reális célokat tűzzünk magunk elé, legyünk tudatában erősségeinknek és hiányosságainknak, és ezek elfogadásával fejlesszük önbecsülésünket.

Mindennapi stresszforrásaink 5. Kritika

Valahol azt olvastam, hogy a kritika nem fér össze a szeretettel, mert az igazi szeretet feltétel nélküli. Nyilván ezért reagálunk olyan stresszesen és érzékenyen a kritikára, saját egónk védelmezése mellett. Talán kicsit túlzó ez a megállapítás, hiszen olykor segíteni próbálunk a másiknak a kritikával (feltéve, hogy a másik egyáltalán tehet a változásért), de van benne valami. Képzeljük el, hogy belépünk egy szobába, ahol két ember tartózkodik. Amikor meglátnak, az egyik arca felragyog az érkezésünk láttán, a másik végigmér, és már fogalmazza magában a kritikát, elvárásokat stb.. Melyiknél érezzük, hogy elfogadnak?

Olyat is hallottam, hogy manapság egyfajta “véleménydiktatúrában” élünk. Mindenki kéretlenül is osztogatja a véleményét és tanácsát. Ha történik valami az országban vagy a világban, nem a tények, hanem különféle szakértők véleménye hallható a médiában. Van egyáltalán még valami a világban, ami nem csikar ki azonnal véleményt belőlünk?

Ha a kéretlen véleményekkel nem is tudunk mit kezdeni, a biztonság kedvéért mi is gyakorolhatjuk a feltétel nélküli elfogadást, azt a hozzáállást, amikor nem hasonlítgatunk embereket, és nem akarjuk őket - a saját ideáljainknak megfelelően – “tökéletesre csiszolni”. Nézzünk a szándékok mögé: aki folyton csiszolgatna, az valóban a világot, vagy inkább önmagát nem tartja ideálisnak? Ne felejtsük el, hogy az őszinteség soha nem a másikról, hanem önmagunkról szól! Esetleg figyelmeztessük erre a buzgó kritizőröket is, akik őszinteségnek címkézik fel a faragatlanságot, miközben önmagukról mélyen hallgatnak.

Mindennapi stresszforrásaink 4. Irigység

A következő gyakori stresszforrás az irigység és féltékenység lehet. Úgy vettem észre, hogy kétféle irigység létezik (bár gyökerük valószínűleg ugyanaz): az, amikor irigyen nézzük a másik javait, illetve az, amikor nem akarunk osztozni másokkal. Tehát vagy a másik kincsére fáj a fogunk, vagy a saját kincsüket féltjük a másiktól. Mindkettő mögött az önbecsülés és az elfogadás hiánya húzódik meg, amelyek egyik következménye az állandó viszonyítgatás. Sokunk számára semmi sem létezik önmagában (hiszen akkor el kéne fogadnunk), hanem rögtön egy másikhoz mérjük, leggyakrabban saját magunkhoz. Emellett a másik nagy probléma, hogy ritkán viszonyítunk “lefelé”, egy szegényebb, szerencsétlenebb ember felé, hanem mindig a gazdagabbakhoz, szebbekhez, sikeresebbekhez mérjük magunkat. Végül pedig a harmadik gond abban rejlik, hogy kiragadunk egy EGÉSZből egy részletet, és csak azt irigyeljük. Nagyon ritkán fordul elő, hogy teljes egészében cserélnénk valakivel; csak egy darabja, vagy az életének egy szelete vonzó, a többire nem fáj a fogunk. Márpedig, ha már hajlunk az értelmetlen irigykedésre, akkor irigyeljünk valamit teljes valójában, vagy egyáltalán ne. És ha már semmit sem tudunk tenni az ösztönös késztetés ellen, inkább tanuljunk valamit attól, akit irigyelünk, és próbáljuk meg követni valamely példáját. Lehet, hogy megtapasztaljuk: az eredményeket sokkal könnyebb irigyelni, mint a mögöttük rejlő munkát, lemondást, és hasonlókat. Az irigykedésünk oka a hamis ideálok gyártása.

Mindennapi stresszforrásaink 3. Negativitás

Az ma már senkinek sem újdonság, hogy a negatív gondolatok, komor jóslatok, panaszáradatok és hasonlók olyan biokémiai folyamatokat indítanak el az agyban, amelyek hosszú távon – ha nem ellensúlyozzuk őket – felborítják idegi és lelki egyensúlyunkat. Ilyen tekintetben teljesen mindegy, hogy belőlünk vagy másoktól származik a töméntelen negativitás, riogatás. Szervezetünk mindent bevet, hogy csökkentse ezek hatását, de ez jelentős pluszteher a számára. Mivel ez köztudomású, nem is ragozom tovább.

Inkább arról írnék, hogy jön ide egyik kedvenc íróm, Ray Bradbury regénye, a Dandelion Wine (Pitypangbor).

A történet szereplői elteszik a nyár hangulatait és élményeit befőttes üvegekben télire, a kamrájukba. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az üvegek üresek, ám ők tudják, hogy drága kincsek rejlenek bennük. Erről az jutott eszembe, hogy valahogyan nekünk is így kéne eltennünk a kellemes élményeinket belső kincstárunkba, hogy ha erősítésre van szükségünk, egy picit felemelhessük a fedelüket, és beléjük szippanthassunk. Bármiből lehet befőttet készíteni: nyaralásból, eseményből, vagy akár kapcsolatból is, azaz egy-egy kapcsolat emlékezetes pillanataiból. Arra azért ügyeljünk, hogy az üvegekbe  a mi saját kincseink kerüljenek, a belőlünk származó gazdagság, vagyis amit mi átéltünk. Ne “Pisti szeretetét” zárjuk be, hanem azt az örömöt, amit Pisti szeretete keltett bennünk, és legfőképp az, amit mi tudtunk adni Pistinek.