Az ma már senkinek sem újdonság, hogy a negatív gondolatok, komor jóslatok, panaszáradatok és hasonlók olyan biokémiai folyamatokat indítanak el az agyban, amelyek hosszú távon – ha nem ellensúlyozzuk őket – felborítják idegi és lelki egyensúlyunkat. Ilyen tekintetben teljesen mindegy, hogy belőlünk vagy másoktól származik a töméntelen negativitás, riogatás. Szervezetünk mindent bevet, hogy csökkentse ezek hatását, de ez jelentős pluszteher a számára. Mivel ez köztudomású, nem is ragozom tovább.
Inkább arról írnék, hogy jön ide egyik kedvenc íróm, Ray Bradbury regénye, a Dandelion Wine (Pitypangbor).
A történet szereplői elteszik a nyár hangulatait és élményeit befőttes üvegekben télire, a kamrájukba. A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az üvegek üresek, ám ők tudják, hogy drága kincsek rejlenek bennük. Erről az jutott eszembe, hogy valahogyan nekünk is így kéne eltennünk a kellemes élményeinket belső kincstárunkba, hogy ha erősítésre van szükségünk, egy picit felemelhessük a fedelüket, és beléjük szippanthassunk. Bármiből lehet befőttet készíteni: nyaralásból, eseményből, vagy akár kapcsolatból is, azaz egy-egy kapcsolat emlékezetes pillanataiból. Arra azért ügyeljünk, hogy az üvegekbe a mi saját kincseink kerüljenek, a belőlünk származó gazdagság, vagyis amit mi átéltünk. Ne “Pisti szeretetét” zárjuk be, hanem azt az örömöt, amit Pisti szeretete keltett bennünk, és legfőképp az, amit mi tudtunk adni Pistinek.
