Kétségtelen, hogy a mai társadalom által diktált teljesítménykényszer igen erős stresszforrás, különösen azok számára, akik amúgy is megfelelési kényszerrel küzdenek. Ma már nem úgy megy, hogy levadásszuk a mammutot, és garantált a túlélésünk. Inkább azt érezzük, hogy akármennyit dolgozunk és teljesítünk, csak nem akar javulni a hétköznapi életszínvonalunk és a biztonságérzetünk. Kérdés persze, hogy mi az ideális színvonal, reális-e, vagy netán nincs-e úgy megszervezve az egész mai társadalom és gazdaság, hogy ne is érhessük el a teljes egzisztenciális biztonságot? Erre talán nem is tudhatjuk a választ, mindenesetre ha reális célokat tűzünk magunk elé, akkor nem nagyon marad más választásunk, mint bizakodni, tervezni, megoldani és újra próbálni.
Hogyan reagálunk erre a teljesítménykényszerre? Van, aki maximalizmussal, munkamániával, önmaga agyonhajszolásával. Ez a típus képtelen hátradőlni addig, amíg el nem végzi a feladatait, és sokszor határidő előtt végez a munkájával, mert csak a komplett dolgokkal elégedett. Gondolatban mindig önmaga előtt jár tíz lépéssel. A másik típus szintén érzi a teljesítménykényszert, de valamiért képtelen befejezni a feladatait. Valahol a vége előtt megtorpan, és abbahagyja. Folyton önmaga mögött kullog. Aztán ahogy egyre nő benne a stressz és frusztráció a be nem fejezett feladatok, elhanyagolt határidők miatt, a szorongás végül önbizalma megroggyanásához vezethet.
Szepes Mária írta a “Mindennapok mágiájában”, hogy a be nem fejezett feladatok olyanok, mint az elvágott erek: életerőnk szivárog belőlük. Minél több ilyen van a hátunk mögött, annál többfelé szivárog el az életenergiánk. Mi hát a megoldás? Értékeljük a kisebb teljesítményeket is, veregessük magunkat vállon miattuk, és inkább vállaljunk magunkra kevesebbet, de azt teljesítsük derekasan. Akárcsak általánosan a pszichoterápiában, itt is érvényes az az elv, hogy ne idealista, hanem reális célokat tűzzünk magunk elé, legyünk tudatában erősségeinknek és hiányosságainknak, és ezek elfogadásával fejlesszük önbecsülésünket.
