A hónap bejegyzései: december 2009

3 tipp stressz ellen az Új Évre

Mielőtt beköszöntene az új esztendő, jól jön néhány technika, amit pár nap, hét vagy hónap alatt begyakorolhatunk a stressz ellen. A leghatékonyabb módszer természetesen még mindig a rendszeres relaxáció és a meditáció (lásd bővebben a fenti menüben), főleg kifejezett szorongás, idegkimerültség, pánikroham vagy depresszió esetében, de léteznek gyors, “instant” megoldások is, amelyek közül én most hármat mutatok be.

1. Rajzfilmfigura - Ahogy már a “Stressz” címszó alatt és az e-könyvben is leírtam, amikor úgy érzem, hogy az idegesség vagy szorongás kezd elhatalmasodni rajtam, elképzelek egy komikus rajzfilmfigurát, olyasmit, mint Taz, és átviszem bele az érzéseimet, hogy jelenítse meg. Ha elég élethűre sikerül, előbb-utóbb nevetés lesz a vége. Az is jó megoldás, ha eljátsszuk a figurát, eltúlzott gesztusokkal, mozdulatokkal, arckifejezésekkel. Úgy talán még könnyebben jön a nevetés. Ez a technika segít rádöbbenni saját reakcióink groteszk mivoltára.

2. Apacuka-zimmerzumm – Kissé hasonló az előzőhöz, csak itt kifejezetten szavalni, mondókázni, énekelni kell. A legerősebb hatást az értelmetlen szövegekkel érhetjük el, mivel ezek semmilyen irányba nem befolyásolják a tudatunkat és a tudatalattinkat, ellenben kizökkentenek a megszokott stressz-mintázatból. Pánikzavarban szenvedőknek szokták ajánlani “zöld béka” technikaként is: amikor jön a roham, hangosan azt kell kiáltani, hogy “zöld béka!” (halk megjegyzés: én inkább a “kutykuruttyot” javasolnám). Persze az első lépéseket nagyon nehéz megtenni, mert a pánikroham intenzív félelemmel jár, de már néhány alkalom megszakíthatja az ördögi kört.

3. Tánc – Szinte bárhol gyakorolható technika, még ágyban fekve is. Nem kell hozzá Ginger Rogersnek vagy Fred Astairnek lenni, mert az a lényeg, hogy a saját érzéseink számára találjunk egyéni kifejezési formát. Bármilyen műfajt választhatunk a törzsi tánctól a breaken át a tangóig. Még azt sem mondom, hogy húzzuk be a függönyt, mert a megdöbbent szomszéd először is ne bámuljon, másodszor pedig miért ne lehetne a tánc az új hobbink?…

(Természetesen ezek a módszerek nem olyan helyzetekre valók, amikor meg kell oldanunk egy konkrét problémát vagy konfliktust. Nem az elkerülés a cél, hanem az érzéseink feldolgozása, és a lehúzó örvények megszüntetése. Ha konkrét nehézségünk van valamivel, vagy hajba kaptunk valakivel, arra is léteznek önfejlesztő és konfliktuskezelő technikák.)

Van valakinek más speciális trükkje a stressz ellen?

Magyal és Borostyán

Na már éppen ideje volt befejezni a stresszforrás-sorozatot, mert jó lenne, ha a Karácsony már nem ennek a jegyében telne. Akármilyen szertartásaink vannak, igyekezzünk úgy átélni őket, hogy békével töltsenek el bennünket. Többségünk nem egy könnyed Újévnek néz elébe, tehát a legtöbb, amit tehetünk az, hogy lelkünket megerősítjük, felkészítjük, és művészi szintre fejlesztjük az andalodást. Ehhez találtam egy kis segítséget, a boszorkányarcú és angyalhangú Loreena McKennitt egyik karácsonyi számát, andalító képekkel. Áldott Karácsony Mindenkinek!

 

Mindennapi stresszforrásaink 10. Körülmények

Valószínűnek tartom, hogy az előző bejegyzések után sokakban ez merült fel: “Igen, igen, persze, ezekben mind van igazság, de hogy lehetne normálisan élni, amikor a főnököm egy pszichopata, anyagilag becsődöltünk, súlyos beteg van a családban, nem tudjuk eladni a lakásunkat stb.?” Talán egy “notórius ezoterikus” most azt írná: semmi sem történik velünk véletlenül, ezek mind tükrök, amelyekbe nézve tanulnunk kell önmagunkról, és ha belül sikerül pozitívra hangolnunk magunkat, valamint hinni, hinni és hinni, akkor előbb-utóbb javulni fognak a körülményeink.

Bizonyos mértékig hiszek is ebben, mégsem írom ezt. Igen, vannak brutális körülmények. A legfontosabb dolgunk nem pozitívan, hanem reálisan gondolkodni, vagyis: a jelenre nézve elfogadjuk, a jövőt viszont igyekszünk mi meghatározni. Sok életkörülmény nem rajtunk áll, de mi döntjük el, mennyire adjuk át  magunkat a kesergésnek. Mi döntjük el, hogy lépünk-e, amikor jobb alkalom adódik. Hogy tartjuk-e a lelket magunkban és másokban is. Hogy engedjük-e, hogy a körülményeink határozzanak meg minket. Sokan valamilyen cimkével határozzák meg magukat, pl. “munkanélküli vagyok”, “cukorbeteg vagyok”. Ha elfogadjuk ezeket a jelzőket, mint lényünk meghatározóit, az olyan, mintha az élet nagy futóversenyében beleugranánk egy ilyen feliratú zsákba, és abban szökdécselnénk tovább. Nyilván romlanak az esélyeink.

Ahhoz, hogy meghatározzuk, kik vagyunk valójában, sokkal mélyebbre kell ásnunk. Ott talán nem is szavakat fogunk találni, csak érzéseket. Az is lehet, hogy nem lesz teljesen világos, kik vagyunk, de az igen, hogy kik nem, és már ez is sokat segít a behatárolásban. Van egy kedvenc mondásom: “Amit nézel, az a világod.” Szándékosan nem azt írtam, hogy “amit látsz”. Mert az csak a körülmény. Azt viszont mi döntjük el, mit nézünk, merre fordítjuk a fejünket, mivel foglalkozunk szabadidőnkben, “melyik tévécsatornát választjuk”, már ha egyáltalán… Ezek a MI világunk részei.

Mindennapi stresszforrásaink 9. Félelem

Állítólag minden félelem alapja a halálfélelem. Sokkal súlyosabban élik át a félelmeiket azok az emberek (társadalmak), akiknél az átalakulásnak nincsenek meg a megfelelő szertartásai. Nincsenek beavatások a különböző életciklusokba, egyik életkornak sincs tisztelete és méltósága, valamint nem lehet kiszállni a mókuskerékből, ezért nehéz befelé figyelni, és átadni magunkat az élet sodrásának. Ma már alig ismerünk rítusokat, amelyek segítenének felkészülni egy megpróbáltatásra (nem kell, hogy az a végső kilépésünk legyen a fizikai világból, lehet az a pubertás, a házasság, a szülés, egy betegség, az alább említett gyászidőszak, vagy akár munkahelyváltás). Ezek mind “kis halál” élmények az életünkben, amelyek teljes transzformációt kívánnak meg tőlünk. Ha ismernénk is segítő rítusokat, akkor sem biztos, hogy lélekben valóban át tudnánk nekik adni magunkat, talán csak üres szertartások lennének. Elvégre mindig az a lényeg, ami bennünk lezajlik, a többi csak díszlet. Ilyen szertartásokat magunk is kialakíthatnánk. De talán még az örömre sincs szertartásunk, nem hogy a félelem feldolgozására.

Sokan mondják, hogy nem a haláltól félnek, hanem a szenvedéstől, ami megelőzi. Valóban, kevés kultúrában van értelme (még kevésbé értéke) a szenvedésnek, és emiatt még jobban szenvedünk a szenvedéstől. Jobban szeretjük a keresztet a szenvedő test nélkül látni. Másfelől amúgy is nehezen programozzuk magunkat pozitív irányba, így nehezen is gyógyítjuk meg magunkat, és nehézkesen tartjuk önmagunkban a lelket, ha nagy baj van. Nem beszélve arról, hogy ma már nemcsak a “kapuzárási pánikot”, hanem “kapunyitási pánikot” is szoktuk emlegetni, vagyis a fiatal generációk egyre inkább igyekeznek kitolni a felnőttkor küszöbét 30 éves kor fölé, mert túl félelmetesnek tűnik számukra. Ezt vajon hogy hívhatjuk? “Életfélelem?” Nem is akarok aktív lenni, mert a végén úgyis passzivitásra kárhoztat a sorsom? És vajon melyik jobb? Egy tartalmas, vagy egy üres élet végén passzívvá válni? Hasznos eredményeket hagyni, ami az utódoknak is érték, vagy azzal az emlékkel maradni egyedül, hogy mindig féltünk megtenni a lépéseket?

Mindennapi stresszforrásaink 8. Gyász

Itt most nem elsősorban az elvesztett szeretteink miatt érzett gyászról szeretnék néhány gondolatot megosztani, hanem arról, hogy az életünkben sok minden mást is meg kell gyászolnunk. Mindent, ami közel állt hozzánk, sőt mindent, amit nem kaphattunk meg, aminek a hiányával éltünk együtt. Ha valakinek például hiányzott az egyik szülője gyerekkorában, azt az álmot kell meggyászolnia, amit minden kisgyerek gyárt magában a boldog családról. Ha erőszakos élményeket gyűjtöttünk be, a biztonságos életről alkotott álmainkat kell meggyászolnunk – mi több, az ahhoz való jogunkat, amit elvesztettünk, elvettek tőlünk. “Túl kell élnünk a származásunkat” (vagy a múltunkat), de nem úgy, hogy a szőnyeg alá söpörve növekszik a szeméthalom, és nem is úgy, hogy úton-útfélen siránkozunk. 

A pszichológia ezt a folyamatot “gyászmunkának” hívja, és csak kevés kiváltságosnak sikerül külső segítség nélkül úgy végigjárnia az utat, hogy sérülés nélkül kerüljön ki belőle. Ha mérhetetlenül bánatosnak érezzük magunkat valami miatt, legyen szó a jelenről vagy a múltról, meg kell engednünk magunknak a gyász időszakának végigélését, mert a fel nem dolgozott gyász mérgezett tüskeként maradhat meg a lelkünkben. Nem beszélve arról, hogy akit/amit elvesztettünk, szintén megérdemli a rá fordított időt és energiát. A gyász nem arra való, hogy valahová tudat alá száműzzük, hanem hogy saját egyéni evolúciónkat segítse, és megerősödve kerüljünk ki belőle. Igen, valóban munka, ráadásul a legrejtettebb érzéseink kötelező és őszinte kifejezése, ám ha lezajlott, és el is tudtuk engedni a gyászt (!), belső béke lesz a jutalmunk.

Mindennapi stresszforrásaink 7. Életritmus

Az életnek megvan a maga univerzális, illetve sajátos ritmusa, ami ciklikusságokat és szakaszokat mutat. Ezt egyesek izgalmasnak, mások stresszesnek élik meg. Vannak, akik az állandóságtól (a korlátoktól) szoronganak, mások a változásoktól. Ez részben egy alapvető hajlam kérdése, másrészt nyilván az életkörülményeké – ha éppen jónak ítéljük meg az életünket, jobban retteghetünk a változásoktól, mint ha úgy érezzük, hogy ennél már nem lehet rosszabb. De olyanok is akadnak, akik a legrosszabb körülményekhez is ragaszkodnak, hiszen azokat legalább ismerik, míg az ismeretlen és az új örökké ijesztő számukra.

Visszatérve az életritmushoz és a ciklusokhoz: ahogy a természetben, úgy az emberi életben is megvan az aktivitás, a passzivitás, avagy a kiárasztás és a befogadás ideje. Egy kezdeményező, hiperaktív (alkotó típusú?) ember nehezen emészti meg, ha olyan időszak köszönt be az életében, amikor hátra kell dőlnie, másokra (vagy külső körülményekre) kell bíznia az események alakulását, ki kell várnia a fejleményeket, illetve olyan dolgokat kell befogadnia, amiket mások alkottak meg. Ugyanilyen nehéz lehet egy alapvetően passzív-befogadó (fogyasztó?) típusú embernek megélni azt, ha az élet fokozott aktivitást, merészséget, kreativitást vár el tőle. Pedig az energiaáramlás mindig adok-kapok formában nyilvánul meg, ezért aki az érmének csak az egyik oldalát tudja megélni, törvényszerűen nem lehet kiegyensúlyozott.

Az élet egyfajta egyéni evolúció. Aki egyedül gyámoltalan, döntésképtelen (magyarán társfüggő), biztos lehet benne, hogy az élet előbb-utóbb rákényszeríti az egyedüllétre és az önálló feladatvégzésre, hiszen ennek megtanulása túlélésének záloga. Ugyanez érvényes a túlzottan “pörgős”, kompromisszumot nem ismerő emberre. Ha nem tanulja meg a befogadást, elfogadást és passzivitást, egyre kevesebb kihívásnak tud majd megfelelni.

Ezért jó, ha felismerjük és elfogadjuk mindazt, amit éppen egy aktívabb vagy egy passzívabb életszakasz diktál.