Állítólag minden félelem alapja a halálfélelem. Sokkal súlyosabban élik át a félelmeiket azok az emberek (társadalmak), akiknél az átalakulásnak nincsenek meg a megfelelő szertartásai. Nincsenek beavatások a különböző életciklusokba, egyik életkornak sincs tisztelete és méltósága, valamint nem lehet kiszállni a mókuskerékből, ezért nehéz befelé figyelni, és átadni magunkat az élet sodrásának. Ma már alig ismerünk rítusokat, amelyek segítenének felkészülni egy megpróbáltatásra (nem kell, hogy az a végső kilépésünk legyen a fizikai világból, lehet az a pubertás, a házasság, a szülés, egy betegség, az alább említett gyászidőszak, vagy akár munkahelyváltás). Ezek mind “kis halál” élmények az életünkben, amelyek teljes transzformációt kívánnak meg tőlünk. Ha ismernénk is segítő rítusokat, akkor sem biztos, hogy lélekben valóban át tudnánk nekik adni magunkat, talán csak üres szertartások lennének. Elvégre mindig az a lényeg, ami bennünk lezajlik, a többi csak díszlet. Ilyen szertartásokat magunk is kialakíthatnánk. De talán még az örömre sincs szertartásunk, nem hogy a félelem feldolgozására.
Sokan mondják, hogy nem a haláltól félnek, hanem a szenvedéstől, ami megelőzi. Valóban, kevés kultúrában van értelme (még kevésbé értéke) a szenvedésnek, és emiatt még jobban szenvedünk a szenvedéstől. Jobban szeretjük a keresztet a szenvedő test nélkül látni. Másfelől amúgy is nehezen programozzuk magunkat pozitív irányba, így nehezen is gyógyítjuk meg magunkat, és nehézkesen tartjuk önmagunkban a lelket, ha nagy baj van. Nem beszélve arról, hogy ma már nemcsak a “kapuzárási pánikot”, hanem “kapunyitási pánikot” is szoktuk emlegetni, vagyis a fiatal generációk egyre inkább igyekeznek kitolni a felnőttkor küszöbét 30 éves kor fölé, mert túl félelmetesnek tűnik számukra. Ezt vajon hogy hívhatjuk? “Életfélelem?” Nem is akarok aktív lenni, mert a végén úgyis passzivitásra kárhoztat a sorsom? És vajon melyik jobb? Egy tartalmas, vagy egy üres élet végén passzívvá válni? Hasznos eredményeket hagyni, ami az utódoknak is érték, vagy azzal az emlékkel maradni egyedül, hogy mindig féltünk megtenni a lépéseket?
