A honlap legnépszerűbb cikke jó ideje a
„Tanult tehetetlenség”; az ellentétéről azonban még nem esett szó: a tanult optimizmusról. Ezt a jelenséget ugyanúgy a pozitív pszichológia egyik atyja, Martin Seligman fedezte fel, akárcsak a tanult tehetetlenséget (sőt könyvet is írt róla − Learned Optimism, New York, NY: Pocket Books, 1998.). Ahogy a neve is sugallja, ez is tanult mintákból alakul ki, illetve tanulható és fejleszthető – ami nagyon jó hír lehet azoknak, akik a tanult tehetetlenség miatt úgy érzik, nem tehetnek semmit életük javítása érdekében.
A tanult tehetetlenség azt jelenti, hogy a múltbeli kudarcokból és sérelmekből egy gondolkodási, érzelmi és viselkedésbeli mintát gyártunk magunknak, amit – gyakran önbeteljesítő – jóslatként a jövőre is kivetítünk, és így egyre rosszabb állapotba sodorjuk magunkat. A negatív sémák állandó belső feszültséget, veszélyérzetet, szorongást váltanak ki, a veszteségekre való összpontosítás folyamatos lehangoltságot eredményezhet, a régi sérelmek őrizgetése és a negatív elvárások haragra gerjesztenek. A pesszimizmus és a tehetetlenség érzése egy-egy életterületről (állás elvesztése, anyagi csőd, gyász) szétterjedhet az egész életünkre. Pál Ferenc atya szokott mesélni egy történetet, amely remekül illusztrálja a jelenséget. Egy hajléktalanszállón dolgozott, ahol segítettek ruhaadományokat válogatni a hajléktalanoknak. Az egyikük talált egy remek állapotban lévő nadrágot, amelyet mintha pontosan őrá szabtak volna, csak éppen gomb nem volt rajta. Ennek láttán nagyot sóhajtott, és közölte: „Sajnos ez a nadrág nem lesz jó. Nincs rajta gomb!” Fel sem merült a gondolatai között, hogy rá is lehetne varrni egy gombot. Mindez talán mulatságosnak tűnik elsőre, de sokan sokféle helyzetben reagálunk hasonlóan.
vallás, amely a mai ember számára is hasznos és tanulságos titkokat őriz – akár a helyes stresszkezelésről is. Ez a szemlélet az alapja a hagyományos kínai orvoslásnak, harcművészeteknek, mozgásformáknak is. A taoizmus szinte kimeríthetetlen tárháza a stresszoldó trükköknek. Tipikusan olyan alapelvekről van szó, amelyekkel látszólag mindenki tisztában van, a gyakorlatban mégis rendszeresen szem elől tévesztjük őket.
adott reakciónk, amit az alkat és a viselkedés is meghatároz. A különféle stresszhelyzetek hatása attól is függ, hogyan tudunk megbirkózni egyes kihívásokkal − vagyis a megbirkózási stratégiáinktól. A káros stresszhatásokat nem kerülhetjük el, de ezeket a stratégiákat fejleszthetjük. Az alapvető módszereket már gyerekkorunkban láttunk vagy elsajátítottunk, és később továbbiakat tanulunk, fejlesztünk ki hozzájuk. A kihívások és a rájuk adott válaszok szükségesek a fejlődésünkhöz, hogy felnőttkorunkra képesek legyünk egy érett, felelős életvezetésre, a változásokhoz való alkalmazkodásra, illetve egy belső kiegyensúlyozottságra. Minden egyes sikerrel vett akadály után javul az önértékelésünk, nő az önbizalmunk, így még magasabb célokat tudunk kitűzni magunk elé. A megbirkózási stratégiáink pedig finomodnak.
“elöntött a hála érzése”? Ugye, hogy valódi örömbomba volt, jobb minden kedélyjavítónál? Amikor boldogság kapni, szinte kegyelmi állapot… Ezt a figyelemre méltó stresszoldó hatást ma már tudományos kísérletek is igazolják.
ütközünk vagy “megtámadnak”? Megőrizni higgadtságunkat az összetűzések során? Sokan álmodozunk ilyesmiről, de kételkedünk benne, hogy valóban lehetséges. Azt tartjuk természetesnek, hogy a változások és kihívások stresszállapotot hoznak létre a szervezetünkben. Ez a stresszreakció szinte teljesen egyedi, mert öröklött, tanult és kialakult minták függvénye. Felnőttként, több évtizednyi személyiségfejlődés után, az lehet a benyomásunk, hogy a stresszes válaszokat nem is mi adjuk, hanem azok csak úgy automatikusan megtörténnek velünk. Ösztönösen, kontrollálhatatlanul jönnek, felbuggyannak a tudatalattinkból. Sőt, mások okozták, mások tehetnek róla, mert kihoztak bennünket a sodrunkból. Pedig ahogy a ránk jellemző stresszes választ megtanultuk, úgy az ellentétét, a relaxált reakciót is tanulhatjuk és fejleszthetjük. Ha beillesztjük a rendszeres relaxációt (meditációt, önprogramozást) az életünkbe, eleve higgadtabban nézünk majd szembe a kihívásokkal, konfliktusokkal. A relaxált reakció azt jelenti, hogy ebből a begyakorolt nyugalomból és harmóniából becsempészünk egy kicsit a legbosszantóbb, legfélelmetesebb szituációkba is. Persze az nem garantálható, és nem is reális, hogy minden stresszhelyzetben nyugodtak maradjunk, de ha már az esetek egy részében átalakítjuk a szokásos feszült reakciót, nyert ügyünk van.
Andalodón a 
legalábbis boldogabb?… Az előző cikk tippjei mellé most egy játékos próbát is ajánlanék. Mindaz, ami most vagyunk, részben adottságok, részben viszont szokások összessége. Kis gyakorlással és némi hittel bármit szokássá lehet alakítani (persze reális keretek között). Pici gyerekként is ezt tettük: eljátszottuk, aztán kitartóan gyakoroltunk, míg végül egyre több dologra váltunk képessé. Lehet, hogy most nem tartjuk képesnek magunkat arra, hogy boldogok, egészségesek vagy sikeresek legyünk, de ha újra meg újra eljátsszuk és közben érzelmileg őszintén átéljük az ilyen létállapotokat, akkor beépülhetnek a személyiségünkbe. A vonzás törvénye szerint ezzel bevonzzuk a vágyaink, céljaink beteljesülését is. Ha elsajátítjuk az örömteli életérzést, beépül, és olyan embereket vonzunk magunkhoz, akik ezt erősítik bennünk. Ha megtanulunk „gazdagul” érezni és gondolkodni, akkor olyan lehetőségeket vonzunk be, amelyek gazdagítanak, gyarapítanak. Ha begyakoroljuk az egészséges létállapotot, szervezetünk javarészt ezt a parancsot fogja követni.
nehezíti az önbecsülésünk minősége. Ez egyfajta alap, amelyekre önmagunkat építjük, és nem mindegy, mennyire stabilak a tartópillérek. A kisebb-nagyobb válságok során derül ki, bírják-e a nagy viharokat. Mindenki máshogy birkózik meg a kihívásokkal, mindenkiben másfajta stressz keletkezik, de mindig hátrányban vannak azok, akiknek ingatag lábakon áll az önbecsülésük – még akkor is, ha ezt túlzott magabiztossággal leplezik. A stressz eleve kellemetlen tüneteket okozhat: szaporább szívverés, izomfeszültség, túlérzékenység, idegesség, szorongás vagy depresszió. Ha kicsi az önbecsülésünk, az olyan, mintha ezek mellett még pofonokat is osztogatnánk magunknak (vagy hagynánk, hogy mások pofozzanak). Az alacsony önbecsülésű emberek jobban figyelnek kifelé, aránytalanul nagy hatalmat tulajdonítanak más embereknek, eseményeknek, körülményeknek, és mivel kívülről várják a megerősítést, sokkal kiszolgáltatottabbak. Jellemző rájuk a hiba- és bűnbakkeresés, a becsmérlés, illetve a felelősség áthárítása.
Azért biggyesztettük mellé ezt a jelzőt, mert úgy éreztük, lehangol minket a köd, a homály, a nyirkosság és a hideg. Így értelmezzük a helyzetet. Ettől azonban maga az időjárás nem lesz borús, teszi a dolgát, alakul, létezik. Mi viszont mélyen hiszünk ebben az “igazságban”, és a saját ítéletünk folytán tovább süppedünk lefelé, az egyre rosszabb közérzetünkbe. Általában az egyedi jelzőink, mellékneveink teszik a dolgokat és eseményeket olyanná, amilyennek felfogjuk őket. Az időjárásnál még talán nem annyira veszélyes a helyzet (bár sokan valóban nagyon szenvednek a téli depressziótól), de ha magunkat és az életünket bíráljuk azzal, hogy “Ez a krízis már elviselhetetlen” vagy “Bebizonyosodott, hogy végérvényesen lúzer vagyok,” hamarosan mi magunk is mélyen elhisszük ezeknek igazát, és a szervezetünk is alkalmazkodik a parancshoz: hosszabb idő múltán tényleg nem képes elviselni a helyzetet, és valamilyen betegséget alakít ki.
a stresszt, reális, de pozitív irányultságú énképre van szükségünk. A negatív énkép, az önbecsülés hiánya alattomosan, szinte észrevétlenül ássa alá a teljesítményünket, belső ellenségként akadályozza meg a céljaink elérését. Hatással van az egész világnézetünkre, az élethez és a más emberekhez való hozzáállásunkra. Aki csődtömegnek érzi magát, nem tűnhet győztesnek mások előtt (sőt önmaga előtt sem), akárhogy igyekszik is. Ez ráadásul egy ördögi kör, mert ha az emberek érzik valaki felől, hogy rossz viszonyban van önmagával, ennek megfelelően reagálnak is rá. A vesztes típusú sorskönyv goromba hatalmi játszákat indít el, és sorozatos bukásokhoz vezethet. Az élet nagy változásaival és megpróbáltatásaival járó stresszt nagyon nehéz negatív énképpel, ingatag lábakon álló önbizalommal kezelni, ezért az önbecsülés hiányától szenvedő ember hajlamosabb a stresszbetegségekre is. Hogy honnan ered az irreális vagy negatív énképünk, az egy nehéz és összetett kérdés (lásd például az előző cikket a tudattalan szülői parancsokról és tiltásokról), azt azonban könnyebben kideríthetjük, hogy mennyire komoly a probléma.
