Mikor fordult elő utoljára velünk, hogy 
“elöntött a hála érzése”? Ugye, hogy valódi örömbomba volt, jobb minden kedélyjavítónál? Amikor boldogság kapni, szinte kegyelmi állapot… Ezt a figyelemre méltó stresszoldó hatást ma már tudományos kísérletek is igazolják.
A stresszbetegségek kialakulásában nagy szerepet játszanak az elburjánzott negatív érzelmek. Legfőképpen a három negatív alapérzés: a harag, a félelem és a szomorúság. (Lásd a korábbi cikket az alapérzésekről és a parazita érzelmekről.) Fontos, hogy időben felfedezzük, mivel lehet ezeknek a hatását ellensúlyozni. Annyi bizonyos, hogy két pozitív alapérzés van, a szeretet és az öröm, tehát ezeknek a mélyebb megélése bizonyosan javít a helyzeten. Ezt a tanácsot azonban sokan túl általánosnak tartják, a szeretet és az öröm megélését és kifejezését pedig nehéznek. Erre lehet egy megoldás, ha megtanuljuk megélni és kifejezni a hálánkat. A hála a félelem, a szomorúság és a harag ellentétének is tekinthető, egy eszköz, amely aktivizálja a szeretetet és az örömöt. Segít felismerni és értékelni a jót az életünkben, nyugtató és gyógyító hatású, boldogságot okoz, javítja kapcsolatainkat és személyes hatékonyságunkat.
Biztosan mindenki érzi a különbséget a „hálás köszönet” és a „köszönet” között. Az előbbiben – elvileg – mély, őszinte öröm van. Benne van az egész lényünk, az ajándék értékének elismerése, és kifejezésével érzelmeket is átadunk a másiknak. A hála és a lekötelezettség nem ugyanaz! A hálában nincs meg az a kényszerítő felhang, hogy viszonoznunk kell, adósok vagyunk, hanem egyszerűen csak megengedjük magunknak az örömöt, megajándékozva a másik embert a szeretetteljes visszajelzésünkkel. (Ettől függetlenül persze viszonozhatjuk, amit kaptunk.) Fontos, hogy a hálánkat ne csak szavakkal, levelekkel, elméletben fogalmazzuk meg, hanem át is éljük minél intenzívebben, hiszen ez hozza igazán mozgásba a lelkünket is; nem a tudat, hanem az élmény emel fel. Az egész viselkedésünknek tükröznie kell a hálánkat. Ez nemcsak ránk van jó hatással, hanem arra is, akinek a hálánkat kifejezzük. Mi elégedettebbek lehetünk az életünkkel, az illető pedig hasznosabb és jobb embernek érezheti magát.
ütközünk vagy “megtámadnak”? Megőrizni higgadtságunkat az összetűzések során? Sokan álmodozunk ilyesmiről, de kételkedünk benne, hogy valóban lehetséges. Azt tartjuk természetesnek, hogy a változások és kihívások stresszállapotot hoznak létre a szervezetünkben. Ez a stresszreakció szinte teljesen egyedi, mert öröklött, tanult és kialakult minták függvénye. Felnőttként, több évtizednyi személyiségfejlődés után, az lehet a benyomásunk, hogy a stresszes válaszokat nem is mi adjuk, hanem azok csak úgy automatikusan megtörténnek velünk. Ösztönösen, kontrollálhatatlanul jönnek, felbuggyannak a tudatalattinkból. Sőt, mások okozták, mások tehetnek róla, mert kihoztak bennünket a sodrunkból. Pedig ahogy a ránk jellemző stresszes választ megtanultuk, úgy az ellentétét, a relaxált reakciót is tanulhatjuk és fejleszthetjük. Ha beillesztjük a rendszeres relaxációt (meditációt, önprogramozást) az életünkbe, eleve higgadtabban nézünk majd szembe a kihívásokkal, konfliktusokkal. A relaxált reakció azt jelenti, hogy ebből a begyakorolt nyugalomból és harmóniából becsempészünk egy kicsit a legbosszantóbb, legfélelmetesebb szituációkba is. Persze az nem garantálható, és nem is reális, hogy minden stresszhelyzetben nyugodtak maradjunk, de ha már az esetek egy részében átalakítjuk a szokásos feszült reakciót, nyert ügyünk van.
Andalodón a 
legalábbis boldogabb?… Az előző cikk tippjei mellé most egy játékos próbát is ajánlanék. Mindaz, ami most vagyunk, részben adottságok, részben viszont szokások összessége. Kis gyakorlással és némi hittel bármit szokássá lehet alakítani (persze reális keretek között). Pici gyerekként is ezt tettük: eljátszottuk, aztán kitartóan gyakoroltunk, míg végül egyre több dologra váltunk képessé. Lehet, hogy most nem tartjuk képesnek magunkat arra, hogy boldogok, egészségesek vagy sikeresek legyünk, de ha újra meg újra eljátsszuk és közben érzelmileg őszintén átéljük az ilyen létállapotokat, akkor beépülhetnek a személyiségünkbe. A vonzás törvénye szerint ezzel bevonzzuk a vágyaink, céljaink beteljesülését is. Ha elsajátítjuk az örömteli életérzést, beépül, és olyan embereket vonzunk magunkhoz, akik ezt erősítik bennünk. Ha megtanulunk „gazdagul” érezni és gondolkodni, akkor olyan lehetőségeket vonzunk be, amelyek gazdagítanak, gyarapítanak. Ha begyakoroljuk az egészséges létállapotot, szervezetünk javarészt ezt a parancsot fogja követni.
nehezíti az önbecsülésünk minősége. Ez egyfajta alap, amelyekre önmagunkat építjük, és nem mindegy, mennyire stabilak a tartópillérek. A kisebb-nagyobb válságok során derül ki, bírják-e a nagy viharokat. Mindenki máshogy birkózik meg a kihívásokkal, mindenkiben másfajta stressz keletkezik, de mindig hátrányban vannak azok, akiknek ingatag lábakon áll az önbecsülésük – még akkor is, ha ezt túlzott magabiztossággal leplezik. A stressz eleve kellemetlen tüneteket okozhat: szaporább szívverés, izomfeszültség, túlérzékenység, idegesség, szorongás vagy depresszió. Ha kicsi az önbecsülésünk, az olyan, mintha ezek mellett még pofonokat is osztogatnánk magunknak (vagy hagynánk, hogy mások pofozzanak). Az alacsony önbecsülésű emberek jobban figyelnek kifelé, aránytalanul nagy hatalmat tulajdonítanak más embereknek, eseményeknek, körülményeknek, és mivel kívülről várják a megerősítést, sokkal kiszolgáltatottabbak. Jellemző rájuk a hiba- és bűnbakkeresés, a becsmérlés, illetve a felelősség áthárítása.
Azért biggyesztettük mellé ezt a jelzőt, mert úgy éreztük, lehangol minket a köd, a homály, a nyirkosság és a hideg. Így értelmezzük a helyzetet. Ettől azonban maga az időjárás nem lesz borús, teszi a dolgát, alakul, létezik. Mi viszont mélyen hiszünk ebben az “igazságban”, és a saját ítéletünk folytán tovább süppedünk lefelé, az egyre rosszabb közérzetünkbe. Általában az egyedi jelzőink, mellékneveink teszik a dolgokat és eseményeket olyanná, amilyennek felfogjuk őket. Az időjárásnál még talán nem annyira veszélyes a helyzet (bár sokan valóban nagyon szenvednek a téli depressziótól), de ha magunkat és az életünket bíráljuk azzal, hogy “Ez a krízis már elviselhetetlen” vagy “Bebizonyosodott, hogy végérvényesen lúzer vagyok,” hamarosan mi magunk is mélyen elhisszük ezeknek igazát, és a szervezetünk is alkalmazkodik a parancshoz: hosszabb idő múltán tényleg nem képes elviselni a helyzetet, és valamilyen betegséget alakít ki.
a stresszt, reális, de pozitív irányultságú énképre van szükségünk. A negatív énkép, az önbecsülés hiánya alattomosan, szinte észrevétlenül ássa alá a teljesítményünket, belső ellenségként akadályozza meg a céljaink elérését. Hatással van az egész világnézetünkre, az élethez és a más emberekhez való hozzáállásunkra. Aki csődtömegnek érzi magát, nem tűnhet győztesnek mások előtt (sőt önmaga előtt sem), akárhogy igyekszik is. Ez ráadásul egy ördögi kör, mert ha az emberek érzik valaki felől, hogy rossz viszonyban van önmagával, ennek megfelelően reagálnak is rá. A vesztes típusú sorskönyv goromba hatalmi játszákat indít el, és sorozatos bukásokhoz vezethet. Az élet nagy változásaival és megpróbáltatásaival járó stresszt nagyon nehéz negatív énképpel, ingatag lábakon álló önbizalommal kezelni, ezért az önbecsülés hiányától szenvedő ember hajlamosabb a stresszbetegségekre is. Hogy honnan ered az irreális vagy negatív énképünk, az egy nehéz és összetett kérdés (lásd például az előző cikket a tudattalan szülői parancsokról és tiltásokról), azt azonban könnyebben kideríthetjük, hogy mennyire komoly a probléma.
