A honlap legnépszerűbb cikke jó ideje a
„Tanult tehetetlenség”; az ellentétéről azonban még nem esett szó: a tanult optimizmusról. Ezt a jelenséget ugyanúgy a pozitív pszichológia egyik atyja, Martin Seligman fedezte fel, akárcsak a tanult tehetetlenséget (sőt könyvet is írt róla − Learned Optimism, New York, NY: Pocket Books, 1998.). Ahogy a neve is sugallja, ez is tanult mintákból alakul ki, illetve tanulható és fejleszthető – ami nagyon jó hír lehet azoknak, akik a tanult tehetetlenség miatt úgy érzik, nem tehetnek semmit életük javítása érdekében.
A tanult tehetetlenség azt jelenti, hogy a múltbeli kudarcokból és sérelmekből egy gondolkodási, érzelmi és viselkedésbeli mintát gyártunk magunknak, amit – gyakran önbeteljesítő – jóslatként a jövőre is kivetítünk, és így egyre rosszabb állapotba sodorjuk magunkat. A negatív sémák állandó belső feszültséget, veszélyérzetet, szorongást váltanak ki, a veszteségekre való összpontosítás folyamatos lehangoltságot eredményezhet, a régi sérelmek őrizgetése és a negatív elvárások haragra gerjesztenek. A pesszimizmus és a tehetetlenség érzése egy-egy életterületről (állás elvesztése, anyagi csőd, gyász) szétterjedhet az egész életünkre. Pál Ferenc atya szokott mesélni egy történetet, amely remekül illusztrálja a jelenséget. Egy hajléktalanszállón dolgozott, ahol segítettek ruhaadományokat válogatni a hajléktalanoknak. Az egyikük talált egy remek állapotban lévő nadrágot, amelyet mintha pontosan őrá szabtak volna, csak éppen gomb nem volt rajta. Ennek láttán nagyot sóhajtott, és közölte: „Sajnos ez a nadrág nem lesz jó. Nincs rajta gomb!” Fel sem merült a gondolatai között, hogy rá is lehetne varrni egy gombot. Mindez talán mulatságosnak tűnik elsőre, de sokan sokféle helyzetben reagálunk hasonlóan.
vallás, amely a mai ember számára is hasznos és tanulságos titkokat őriz – akár a helyes stresszkezelésről is. Ez a szemlélet az alapja a hagyományos kínai orvoslásnak, harcművészeteknek, mozgásformáknak is. A taoizmus szinte kimeríthetetlen tárháza a stresszoldó trükköknek. Tipikusan olyan alapelvekről van szó, amelyekkel látszólag mindenki tisztában van, a gyakorlatban mégis rendszeresen szem elől tévesztjük őket.
felnőttek inkább a gyerekkort látják gondtalannak. A felnőttségünket ráadásul nagyban meghatározza, hogy milyen mintáink alakultak ki gyerekként a stressz kezelésére. Talán sokszor nem vesszük észre, de már a gyerekek is sok stresszt tapasztalhatnak, hiszen függenek a családtól, mégis sok változást kell megélniük, sok helyzetben kell megfelelniük. Rengeteg feszültséget okozhat, ha például elválnak a szüleik, elveszítenek egy családtagot, vagy balesetet szenvednek. Emellett a világ is egyre inkább a versenyszellem, az ingerelárasztás és a túlhajszoltság irányába tart. Nemcsak a felnőttek, hanem már a gyerekek is túl magasnak ítélhetik meg az elvárásokat az élet különböző területein. Ez természetesen nem tudatosul bennük, hanem inkább tudat alatt, magatartásprobléma avagy betegség formájában jelentkezik.
adott reakciónk, amit az alkat és a viselkedés is meghatároz. A különféle stresszhelyzetek hatása attól is függ, hogyan tudunk megbirkózni egyes kihívásokkal − vagyis a megbirkózási stratégiáinktól. A káros stresszhatásokat nem kerülhetjük el, de ezeket a stratégiákat fejleszthetjük. Az alapvető módszereket már gyerekkorunkban láttunk vagy elsajátítottunk, és később továbbiakat tanulunk, fejlesztünk ki hozzájuk. A kihívások és a rájuk adott válaszok szükségesek a fejlődésünkhöz, hogy felnőttkorunkra képesek legyünk egy érett, felelős életvezetésre, a változásokhoz való alkalmazkodásra, illetve egy belső kiegyensúlyozottságra. Minden egyes sikerrel vett akadály után javul az önértékelésünk, nő az önbizalmunk, így még magasabb célokat tudunk kitűzni magunk elé. A megbirkózási stratégiáink pedig finomodnak.
működésünkről, a ránk jellemző feszültségről és arról, hogyan kezeljük a stresszt. Vannak akarattal mozgatható és akarattól független izmok. Azonban az akaratlagosan mozgatható (váz-)izmokat sem csak tudatosan mozgatjuk, hanem tudat alatt is! Emiatt a testtartás és mozgás alapján karaktervonásokra és belső problémákra is következtethetünk. Az izmok állapota és mozgása a metakommunikáció része – legyen szó az arcizmokról vagy más testrészek izmairól. Gyakran akkor is árulkodnak rólunk, ha minden erőnkkel uralkodni szeretnénk rajtuk. Egy átfogó teszttel tudatosíthatjuk magunkban izmaink állapotát, és ez által valós tükörképet kaphatunk idegi-lelki állapotunkról is. Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:
minden rezdülésében csupán terhes kihívást látsz, amikor jobban esik keseregve nyavalyogni, irigyen gyűlölködni, mintsem épeszű dolgot cselekedni, amikor feladod önmagadban a harmóniát, betegséget választasz. Azt hiszed, jól elbújtál a terhek elől, téged hagyjanak a francba, elvégre te beteg vagy. És akkor az is leszel, jönnek sorban a tünetek, és te tényleg átkozottul lepusztulsz, önnön magadat füstölöd ki a tutinak hitt, helyes kis menedékedből. Szóval, amikor az élet valami kínos helyzetet bűvöl eléd, ne bújj el előle. Nem lehet elbújni. Ne gyűlölettel kezeld, ne koholt “tünetekkel” címkézd fel a bajt. Vállald magadat! S ha a saját szemedbe nézel, meglátod, semmi sem olyan súlyos, amilyennek látszik, a problémák orvosolhatók, viszont a neurózis, a stressz (hatása), ha engedsz neki, tényleg megöl.” (Vavyan Fable)
ütközünk vagy “megtámadnak”? Megőrizni higgadtságunkat az összetűzések során? Sokan álmodozunk ilyesmiről, de kételkedünk benne, hogy valóban lehetséges. Azt tartjuk természetesnek, hogy a változások és kihívások stresszállapotot hoznak létre a szervezetünkben. Ez a stresszreakció szinte teljesen egyedi, mert öröklött, tanult és kialakult minták függvénye. Felnőttként, több évtizednyi személyiségfejlődés után, az lehet a benyomásunk, hogy a stresszes válaszokat nem is mi adjuk, hanem azok csak úgy automatikusan megtörténnek velünk. Ösztönösen, kontrollálhatatlanul jönnek, felbuggyannak a tudatalattinkból. Sőt, mások okozták, mások tehetnek róla, mert kihoztak bennünket a sodrunkból. Pedig ahogy a ránk jellemző stresszes választ megtanultuk, úgy az ellentétét, a relaxált reakciót is tanulhatjuk és fejleszthetjük. Ha beillesztjük a rendszeres relaxációt (meditációt, önprogramozást) az életünkbe, eleve higgadtabban nézünk majd szembe a kihívásokkal, konfliktusokkal. A relaxált reakció azt jelenti, hogy ebből a begyakorolt nyugalomból és harmóniából becsempészünk egy kicsit a legbosszantóbb, legfélelmetesebb szituációkba is. Persze az nem garantálható, és nem is reális, hogy minden stresszhelyzetben nyugodtak maradjunk, de ha már az esetek egy részében átalakítjuk a szokásos feszült reakciót, nyert ügyünk van.
tüntette fel a világot, és mivel most egy kéthetes szünet következik itt, a honlapon, szeretném így karácsony előtt örömtelibbé és meghittebbé tenni a hangulatot. Ugyanis bár teljesen igaz az, amit az előző cikkhez érkezett hozzászólásra is válaszoltam, vagyis hogy stressz nélküli élet nincs, és hogy folyamatosan úszni kell, nehogy elsüllyedjünk, azért ne felejtsük el, hogy a stressz a szervezet, az idegrendszer természetes reakciója. Nélküle nem lenne élet, mert ő biztosítja, hogy alkalmazkodni tudjunk a változásokhoz. Nélküle nem jutnánk egyről a kettőre. A stressz nem egyenlő a szorongással, hiszen hozzásegít a nagy teljesítményekhez, és egyik fajtája, az eustressz például örömérzést, boldogságot okoz. A hibás stressz-reakciók és a félelmekkel, haraggal, bánattal való túlzott azonosulás az, ami zavart idézhet elő ebben a folyamatban. A változás kulcsa pedig bennünk van.
A jelek szerint igen, mert sok ember esküszik a féldrágakövek áldásos hatására. Ékszerként viselik vagy a zsebükben hordják őket. Gyakran az ásványok ottlétének tudata is elég a harmonikus kedélyállapothoz, de ha mondjuk marokkőként, faragott figuraként vagy rózsafüzérszerű gyöngysorként birizgálhatjuk, babrálhatjuk is őket a stresszes helyzetekben, akkor még többet segíthetnek. De természetesen csak abban az esetben, ha hiszünk rezgésük gyógyító erejében.
nehezíti az önbecsülésünk minősége. Ez egyfajta alap, amelyekre önmagunkat építjük, és nem mindegy, mennyire stabilak a tartópillérek. A kisebb-nagyobb válságok során derül ki, bírják-e a nagy viharokat. Mindenki máshogy birkózik meg a kihívásokkal, mindenkiben másfajta stressz keletkezik, de mindig hátrányban vannak azok, akiknek ingatag lábakon áll az önbecsülésük – még akkor is, ha ezt túlzott magabiztossággal leplezik. A stressz eleve kellemetlen tüneteket okozhat: szaporább szívverés, izomfeszültség, túlérzékenység, idegesség, szorongás vagy depresszió. Ha kicsi az önbecsülésünk, az olyan, mintha ezek mellett még pofonokat is osztogatnánk magunknak (vagy hagynánk, hogy mások pofozzanak). Az alacsony önbecsülésű emberek jobban figyelnek kifelé, aránytalanul nagy hatalmat tulajdonítanak más embereknek, eseményeknek, körülményeknek, és mivel kívülről várják a megerősítést, sokkal kiszolgáltatottabbak. Jellemző rájuk a hiba- és bűnbakkeresés, a becsmérlés, illetve a felelősség áthárítása.
