A nárciszok és a kaszás

Kezdetnek egy vicces, de annál sokatmondóbb bölcsesség: „Vigyáznom kell magamra, mert belőlem csak egy van, mások többen vannak, őket könnyebb pótolni.” De tényleg olyan mókás ez?… Talán észre sem vesszük, de a mai világ az önimádó/narcisztikus hajlamoknak kedvez, ezeket csalogatja elő belőlünk. Ha valakiben csak gyengén vannak meg, azokat is felerősítheti. Egyre fontosabbnak tartjuk magunkat egyénileg, a világ is ezt bátorítja, és ezzel párhuzamosan, vagy éppen ezért, egyre jobban rettegünk a betegségtől, szenvedéstől, haláltól – meg úgy általában a kudarcoktól, traumáktól, veszteségektől is. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezeket a témákat kerüljük, ilyen szörnyűségekkel ne is kelljen szembesülnünk, és közben saját nagyszerűségünk légvára minél ékesebben tündököljön. A narcisztikus embereket gyakran pozitívnak, élvhajhásznak, hedonistának látjuk, pedig nyilvánvalóan ez is a kellemetlenségek hárításáról szól.

Akármerre fordulunk, ma mindenütt az egyén boldogulásáról van szó. Magunknak kell megtalálnunk, miben hiszünk, milyen utat választunk, és egy személyben kell minden szerepet eljátszanunk, minden elvárásnak megfelelnünk, ami korábban egy egész közösségben osztódott szét. Többnyire saját élettapasztalatainkra és teljesítményeinkre kell támaszkodnunk. Emellett a média, a reklámok és filmek világa a „tökéletességet”, az örök fiatalságot, a példás fittséget és a makulátlan szépséget hirdeti. A „celebkultusz” miatt ma már azok is a feltűnési és érvényesülési lehetőséget keresik, akik egyébként visszafogott, szerény személyiségek. A munka területén is egyre kevésbé tűrjük az alávetettséget, a korlátozottságot, a „szolgai” feladatokat; mindenki főnök, de legalábbis menedzser akar lenni. Sokan látszólag önmagukat feladva, elhanyagolva szolgálnak egy céget, egy családot, ápolnak egy beteget, ám közben egyre csak gyűlik bennük a keserűség, hiszen őrájuk is hat ez a világ, és elnyomott helyzetükben igen nehezen találhatják meg az önérvényesítés lehetőségét. Ez a hozzáállás felerősíti az emberek közötti rivalizálást is, így egyre kevesebb a valódi barátság, a harmonikus együttélés és együttműködés is.

Az ilyen felfokozott narcisztikusság csak elvétve okoz gondot nekünk, ám ha életünk egyensúlya komolyan megbillen, például valami súlyos trauma vagy kudarc ér bennünket, jócskán megnehezítheti a helyzetünket. Ha egy (rejtett vagy nyílt) önimádó hajlamokkal rendelkező embert kidobnak a munkahelyéről, nemcsak szerencsétlen fordulatnak fogja tekinteni, hanem kifejezetten ellene irányuló sérelemnek, ami elviselhetetlen csapással sújtja önérzetét. A különféle traumák, veszteségek során az önimádó ember erősen önsajnálóvá válik, az önsajnálat pedig minden stresszt százszorosára fokoz.

A hiúság és az önsajnálat együtt igen mély csapda – főként, ha ott rejlik a fokozott halálfélelem is. A halált nem ismerjük, ezért nem is félhetünk tőle (a félelemnek konkrét tárgya van), csak szoronghatunk miatta. A szorongás pedig testetlen kísértetként gomolyoghat körülöttünk egy életen át. Pici csecsemőkorban kezdődik, és akármi váltja ki – magunkra hagyatottság, félelmetes változások, ismeretlen veszélyek − mindig ott lapul mögötte a halál ismeretlenségétől és szörnyűségétől való rettegés. Ez a stresszes időszakokban egészen eluralkodhat az életünkön, és felboríthatja normális életvitelünket. Súlyosabb esetben, az arra hajlamosaknál szorongást, pánikzavart vagy depressziót is kiválthat.

Bizonyos esetekben, akármilyen furcsán hangzik, a belső egyensúly eléréséhez meg kell tanulnunk kevésbé fontosnak tartani önmagunkat, a halálunkat pedig egy „közepesen fontos eseménynek” (Dr. Frank Bruno: Békülj ki önmagaddal! – Fordítsd javadra neurózisod c. könyvéből idézve).

De hogyan szoríthatjuk saját magunkat háttérbe? Például hívjuk segítségül Shakespeare-t, aki szerint „színház az egész világ”. Egy szereplő vagyunk a színdarabban, aki fontos ugyan, de nem mindig a legfontosabb, legszebb, legügyesebb. Időnként a háttérbe (vagy a függöny mögé) kell lépnie, amíg mások szerepelnek. Tartania kell magát a feladataihoz, amelyekkel sokszor másokat, mások ügyét segíti előrébb. A halál pedig a dráma része, ám nem az elsődleges témája. Nem kell semmibe venni, nem csinálhatunk belőle játékot, de azt sem engedhetjük, hogy folyamatosan kísértsen bennünket. Meg kell adni neki, ami az övé – például a tiszteletet, a gyászidőszakot, a gyászmunkát –, de idő előtt nem kell átadni saját magunkat neki. A kaszás, mint a színdarab szereplője, szintén végzi a dolgát, ám csak a narcisztikus személyiség hiszi azt, hogy mindig őrá les.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s