Le a rózsaszín felhőről

Nemrég egy kommentben felmerült az a régi igazság, hogy “egy optimista sohasem tud kellemesen csalódni”, és ígértem, hogy fogok erről írni. Nem tudom, miért, de a saját életemben úgy tapasztaltam, hogy ha van bennem egy bizonyos tartás és aggodalom, kevesebb kellemetlen meglepetés – durvább szóval: pofon – érhet. Mivel én is azt vallom, hogy a bátrak és pozitívak boldogulnak jobban, magam sem értettem, miért sülnek el fordítva a dolgok. Például ha úgy megyek a fogászatra, hogy nagyon-nagyon szorongok, mindig megkönnyebbülök, de ha úgy megyek el, hogy “á, nem lesz semmi gond”, biztos, hogy komolyabb beavatkozásra lesz szükség. Akkor mégsem működik a pozitív és negatív programozás? Lehet, hogy a pesszimista csak a rossz dolgokra van kihegyezve, az optimista pedig egyoldalúan csak a jót hajlandó észrevenni? Lehet, hogy az előbb említett “fordítottság” is csak azért van, mert ebben akarok hinni?

Egyes weblapok/könyvek szerint minden lehetséges, csak rendületlenül kell hinni benne, érdemes töretlenül pozitívan hozzáállni, mert ennek egyfajta földi paradicsom (“totális bőség”) lesz a jutalma az életünkben. Ha nem vagyunk madárcsicsergősen boldogak, az azt jelenti, hogy lelkileg nem vagyunk egészek, egészségesek, és ezért főleg mi vagyunk felelősek. Ha nem teljesül minden vágyunk, akkor nem hittünk benne eléggé, nem voltunk elég pozitívak, nem vizualizáltunk elég lelkesen és élethűen… Szerintem viszont a hullámvölgyeknek és a belső mélypontoknak ugyanúgy megvan a létjogosultságuk az emberi életben, mint a csúcspontoknak és a boldogságnak, és nemcsak egy időszakban, hanem bármikor. Átmenetileg, rövid ideig ülhetünk maradéktalanul boldogan a rózsaszín felhőn (azaz lehetünk nagyon szerencsések), de – elnézést a sokkoló példáért – ha valakinek egy balesetben egyszer csak meghal a kisgyereke, egy darabig biztosan nem tudja folytatni a “fel a fejjel” hozzáállást. Nem is lenne természetes és reális. A traumáknak (legyenek azok emberi veszteségek, anyagi csapások, bármilyen jellegű kudarcok) jár a gyászidőszak, és a természetes emberi fejlődéshez szükség van az ezekkel járó átalakulásra, a rendszer állandó megváltozására. Hosszú távon minden egyoldalúság, minden szélsőség gyanús – feltehetően kontrollálási kényszer, szorongás motiválja. Különben is, hogy lehetne igazán boldog az, aki nem éli meg mélyen a kríziseket?

Pál Ferenc atya, akinek előadásaira személyesen is hosszú évekig jártam, és azóta is rendszeresen hallgatom, spirituális hedonizmusnak hívja azt, amikor a világképünk/hitünk középpontjában mi magunk állunk, és ebből adódóan a saját élvezetünk. Minden ÉRTEM van, azért, hogy ÉN jobban legyek, NEKEM tökéletes egészség kell, ENGEM segít az Univerzum, NÁLAM van minden megoldás kulcsa, minden bőség forrása, ÉN mindenre képes vagyok, ha hiszek benne. Elérhető a maximális siker, gazdagság, egészség, fénnyé válás stb… Egyrészt ez nem igaz, hiszen más adottságokkal, más körülmények között, más pályákon játszunk. Másrészt az ilyen felfogású emberek életében is eljön előbb-utóbb egy olyan válság, amelyben erejüket és kapaszkodóikat is elvesztik. Rettegnek attól, hogy kilátástalannak lássák az életüket, ezért tagadják, hogy ilyesmi létezhet (pedig a rettegés, az erőlködés arra utal, hogy hajlamosak erre). A kilátástalanságnak viszont megvan a maga haszna az ember számára – idővel, lassan új távlatok nyílhatnak előtte, amiket már nem feltétlenül ő határoz meg, és ahol már nem működnek a régi megoldásai. Ehhez viszont minden alkalommal le kell ugrani az épp aktuális rózsaszín felhőről, és igent mondani valamire (ez is pozitivizmus!), amit még nem ismerünk.

Azon a ponton, hol már sem erő, sem kapaszkodó nincs, ott – és csakis ott – tapasztalhatja meg az ember, hogy valami megtartja. Pál Ferenc szerint ez olyan, mint amikor a rocksztár beugrik a rajongók közé, és azok viszik tovább a tenyerükön. Ehhez az élményhez, amely túl van az emberi elme, lélek és kreativitás határain, az kell, hogy az ember meg merje tenni ezt az ugrást. Hogy leboruljon. Hogy se a célt, se az eszközt ne határozza meg, hanem elfogadja, ami jön. A leborulás alázatot követel meg. Ez a valódi hit alapja, a bizalom valami másban, ami nem én vagyok, a megelőlegezett tapasztalat. Megvan a határa annak, hogy meddig tudok a saját eszközeimmel eljutni, és hol lép be valami kívülről.

Szorosan ide tartozik még az a gondolata, hogy nincs egész élet, csak teljes élet van. Ez a rózsaszín én-teremtés és pozitivizmus elhiteti velünk, hogy van kerek, egész, hiánytalan élet. Pedig az emberi élet mindig a hiányosságaival teljes. Teljesség létezhet egy pillanatban, és létezhet olyan teljesség, amely csak több – jobb-rosszabb, hosszabb-rövidebb – életszakaszból áll össze. Ezzel együtt jár, hogy sokáig csak a hiányt, a veszteséget, a nehézséget éljük meg, és csak más életszakaszok ajándékaival, sikereivel összevetve láthatjuk teljesnek a folyamatot. Sőt, hogy még messzebbre rugaszkodjunk az ÉN-től: abból is összeállhat teljesség, amit másokért vagy mások céljáért tettünk, amit mások határoztak meg számunkra.

Egyébként nem kell hívő embernek lenni ahhoz, hogy ez a felismerés összeálljon az emberben. Itt vannak például Popper Péter szavai szinte ugyanerről a témáról: “Ahogy idősödtem, egyre inkább rájöttem, hogy Pilinszky Jánosnak van igaza: nincs minden problémának megoldása. Ne áltassuk magunkat. Vannak helyzetek, amelyeket – jól, rosszul – legfeljebb elvisel az ember.” (A Lélekrágcsálók c. könyvből) Hozzáteszem: elfogad és elvisel, remélve, hogy egyszer majd TELJES életünk kirakósdarabjaivá válnak.

.

Ki hogy van ezzel?

.

Ajánlott hallgatnivaló:

http://palferi.hu/2011-2012  (főleg 2011.11.15.)

Reklámok

3 responses to “Le a rózsaszín felhőről

  1. Igaz…én is ezt gondolom, de néha nagyon nehéz dolgokat elfogadni (mondjuk inkább a rosszakat)…vagy talán inkább azt nehéz elfogadni, hogy a rossz dolgok is hozzájárulnak az élet teljességéhez… Hogy bizonyos helyzetekre nincs ráhatásunk, később azonban mégis kiderül, miért volt hasznos, hogy megéltük.

  2. Feri atyának eszembe jutott ide egy másik gondolata, amit sokszor mond: nem ugyanaz boldognak lenni a jelen pillanatban és boldog embernek lenni úgy általánosságban. Mert lehetsz most éppen irtózatosan sz.rul, de tudod, hogy mindez egy jó folyamat része. Mint a futó, aki éppen meghal az utolsó száz méteren, de az eredmény kárpótolni fogja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s