Mi a valóság?

Hú, micsoda cím! Nyugalom, nem a világ természetéről akarok filozofálni, pláne nem ilyen emelkedett szinten, csak kiegészíteni egy korábbi témát, ami részben a realitásról szólt.

Az új kép a galériában meg hogy jön ide? Mondjuk úgy, hogy szó lesz arról is, mennyire el tudjuk sötétíteni a valóságot a saját magunk számára. Mintha egy napszemüveget vennénk fel borús időben. (Persze ez most csak rizsa. Igazából egy ideje kizárólag babás képeket készítek.)

 

Amikor a stressz eluralkodik rajtunk, illetve különféle stresszbetegségeink alakulnak ki, kisebb-nagyobb mértékben eltorzulhat a valóságérzetünk. Téves képzeteink támadnak, túlzásokba eshetünk, elhatalmasodhatnak rajtunk a félelmeink, akár üldözési mániánk is lehet. Például attól félünk, hogy meg fogunk őrülni. Ha helyreáll bennünk a testi-lelki-idegi egyensúly, pl. a hormonjaink egyensúlyba kerülnek, magunk is rájövünk, hogy mekkora ostobaságokat gondoltunk és éreztünk. Normál esetben tudjuk, hogy nem fogunk megőrülni. Kibillent állapotban ezt elfelejtjük, vagy eltorzultan látjuk. Túl sok energiát adunk egy téves, negatív képzetnek. Ezért rendkívül fontos, hogy mindig tudatosítsuk magunkban, mi reális, és mi irreális – mert így akkor sem esünk kétségbe, ha éppen kibillentünk az egyensúlyunkból, és totál negatívnak látjuk az életünket és a világot. A reális szemlélet megóv attól, hogy szubjektivitásunk (elfogultságunk) foglyai legyünk, és hozzásegít, hogy előbb-utóbb megint objektív (elfogulatlan, tárgyilagos) szempontból láthassuk a helyzetünket.

.

Korábban írtam az ARI módszerről, ami szerintem a leghatékonyabb önprogramozó technika. Én raktam össze és neveztem el így, de attól még nem kizárt, hogy mások is felfedezték. Ennek a módszernek nagyon fontos eleme (a középső lépés, amit az „R” betű jelöl) a reális szemlélet. Magyarán: meg kell tudnunk határozni, mi a valóság, a lehető legobjektívabban.

.

…Hogy is volt ez az ARI? És hogyan kell reálisan látni?

.

Az ARI a következő három lépésből áll:

.

Az 1. lépés az AKTUÁLIS érzetünk, gondolatunk rögzítése. Pl. „Szörnyen kiégettnek érzem magam.”

Ha kifejezzük, amit valóban tapasztalunk, akkor nem csapjuk be a tudatunkat valami ábránddal (úgyis tudjuk a lelkünk mélyén, hogy hazugság), hanem hitelesen kommunikálunk saját magunkkal. A rossz érzés nem reked meg a tudatalattinkban azért, mert nem merjük kifejezni, hanem kitör, kiszabadul onnan, és megfoghatóvá válik. Nem erősítjük meg még jobban azzal, hogy nem merjük kifejezni, hanem kimondjuk, mintha valaki másnak öntenénk ki a szívünket. Ez által a probléma formát kap, lehet vele kezdeni valamit.

.

A 2. lépés a REÁLIS helyzet megfogalmazása, az aktuális érzéssel dacolva. Pl. „Tudok kiegyensúlyozott lenni.”

Ilyenkor a belső felnőtt szólal meg bennünk, mint egy józan kívülálló ember, egy jó barát. Leszögez egy tényt a megnyugtatásunkra, mielőtt túlzásokba esnénk. Azt kérdezi: „Mindig ilyen voltál? Vagy volt olyan időszak az életedben, amikor normálisnak érezted az életedet, és harmonikus volt a lelkivilágod? Képes vagy a boldogságra? Ugye, hogy igen? Már miért ne lennél? A derű is benned van, ahogy az keserűség is. Beléd van építve a bátorság és a lelkesültség, ugyanúgy, mint a félelem és a csüggedés. Szériatartozék az élethez. Akkor hát higgy ebben, hiszen ez a valóság!”

.

A 3. lépés pedig az IDEÁLIS irány kijelölése. Pl. „Rohamosan javul a közérzetem és az életem.”

Ha képesek vagyunk jól érezni magunkat, ha már volt jobb is az életünk, akkor miért ne javulhatna? Sőt, ha nem volt még soha sokkal jobb, akkor is javulhat! Miféle felsőbb hatalom állítja, hogy nem? Mindenesetre jobb ezt a pozitív, ideális állítást rögzíteni, ismételgetni, mint a negatívat. Ha azt hajtogatnánk magunkban, hogy „Hú, de rosszul vagyok!”, előbb-utóbb elviselhetetlenül éreznénk magunkat. Ez pont az ellenkezője annak. Súlyosabb helyzetből kiindulva persze csak úgy hat, ha sokkal többször és kitartóbban ismételgetjük magunkban. Meggyőződés csak abból válhat, ami állandóan a tudatunkban kering.

.

A teljes mondat tehát kiegészítve valahogy így hangzik: „Most szörnyen kiégettnek érzem magam, de tudok kiegyensúlyozott lenni, ezért rohamosan javul a közérzetem és az életem.” Akármilyen hosszú, a három lépés hatékonyabbá teszi, mintha rövidebb lenne.

.

Térjünk vissza a 2. lépésre, hiszen ez a cikk a valóságról, a realitásról szól. Honnan tudhatjuk, hogy amit megfogalmazunk, az reális? Pláne ha éppen egy negatív gödörben vergődünk, ahonnan minden sötéten látszik? Pláne ha például egy újabb pánikrohamtól félünk? Hogyan lehet onnan egyszer csak a kívülálló szerepébe csöppenni, tárgyilagosan szemlélni a helyzetünket, és onnan talpra állítani, segíteni önmagunkat? Honnan tudjuk, mi a valóság, hogyan ellenőrizzük, hogy reális-e a gondolatunk?

A legfontosabb, hogy se konkrétan, se érzésben ne használjunk olyan abszolút kifejezéseket, mint a „lehetetlen”, „biztos”, „mindig”, „soha”. Ne tegyünk olyan kijelentéseket, hogy „velem mindig ez van”, „én erre képtelen vagyok”, „ez csak egyre rosszabb lesz”. Magyarán: ne katasztrofizáljunk. Emellett ne fessünk túl rózsaszín képet se! Kerüljük a túlzottan pozitív hozzáállást is, ne akarjunk magunkba táplálni „abszolút szuper életet”, a „madárcsicsergős boldogságot”, a „földi mennyországot” – hiszen ebben nem nehéz csalódni. Akkor hogyan gondolkodjunk reálisan?

.

Így: Minden lehetséges, de semmi sem biztos.

Minden jó lehetséges (bár nem garantált). A pozitív fordulatok külső körülményeken is múlnak, de nagymértékben rajtunk is. Bátorság kell ahhoz, hogy aktívan részt vegyünk a saját életünkben, merjünk lépni és váltani, és megragadjuk a kínálkozó szerencsés alkalmakat. Nélkülünk a segítő körülmények mit sem érnek. Ugyanakkor semmi rossz nem biztos. Sehol nincsen kőbe vésve, hogy minket állandóan csapások fognak érni, hogy kudarcot vallunk. Mindig mindenkit érhetnek meglepetések, elvégre gyógyíthatatlannak kikiáltott betegek is váltak már egészségessé, életképtelennek tartott csecsemők is nőttek már fel. Az emberi élet nem kiszámítható, nem követ szabályokat, kijelölt mintázatokat (bármilyen könnyű is lenne). Valójában minden nap teljesen más, még akkor is, ha egy gödörből nézve, nyomorult lelkiállapotunkból egyformának tűnnek.

Mindenkinek van egy reális énje, egy belső felnőtt a személyiségében, aki mindezekkel tisztában van. Gondoljunk bele, hogy ha másokat kell vigasztalni, lelkesíteni vagy pozitív szemléletre hangolni, milyen könnyen előjön! Talán nekünk is van olyan segítőnk, tanácsadónk, barátunk, aki lelkesítő énjével időnként ki tud húzni a gödörből. Nos ha még sincs, akkor magunknak kell eljátszanunk ezt a szerepet a saját életünkben is. Persze a saját irreális érzeteinket és gondolatainkat nehezebben csípjük fülön, de kis gyakorlással könnyebben fogjuk tudni.

.

Az ARI nemcsak a lelki egyensúly visszaszerzésére, hanem az életünk formálására is használható. Ha valaki például megrekedt egy rossz élethelyzetben – rossz párkapcsolat, munkahely stb. – szintén jó hasznát veheti a reális szemléletnek. Sokan azért nem változtatnak, azért nem lépnek ki egy rossz helyzetből, mert félnek, hogy utána még rosszabb jön. Ez nem realitás, hanem negatív önprogramozás. Hiszen a valóságban minden jó lehetséges, és semmi rossz nem biztos. Lehet, hogy amint lezárunk egy kapcsolatot, jön egy jobb, vagy megoldódik egy másik gondunk. Lehet, hogy ha kilépünk a munkahelyünkről, nem kapunk azonnal másik állást, de lehet, hogy belekezdhetünk egy saját vállalkozásba, amit addig nem mertünk megtenni. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a félelmeinkbe ragadjunk bele, pedig a lehetőségeink is minden egyes új nappal újjászületnek.

.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s