Vonzó vagy elrettentő hegycsúcsok

Azaz: ki immunis a tanult tehetetlenségre?

Az utóbbi időben a legnépszerűbb cikk az Andalodón a „Tanult tehetetlenség”. Mivel a téma sokakat érdekel, érdemes még egyszer fejest ugrani bele, újabb oldalait felfedni. A tanult tehetetlenség azt jelenti, hogy ha huzamosabb ideig kudarcok érnek minket és úgy érezzük, nincs ráhatásunk a körülményekre, egy idő után már nem is próbálkozunk tovább. Elveszítjük a lelkesedésünket, hitünket, és eleve azt fogjuk feltételezni, hogy semmi sem fog sikerülni. Ha ez általános szemléletté változik, akkor jelentősen romolhat a teljesítmény, sőt az egészségi állapot is. Sokszor emiatt lesz a rossz tanulónak bélyegzett diákból valóban rossz tanuló, hiszen a környezet negatív visszajelzései miatt nem is fog különösebb erőfeszítéseket tenni, nem fogja magasabbra emelni a lécet. Sőt, akár családi örökség is lehet a tanult tehetetlenség, mivel generációk nőhetnek úgy fel, hogy régi kimondatlan törvények és hiedelmek korlátozzák be az életüket.

Nagyon sok kutatást végeztek a tanult tehetetlenséggel kapcsolatban állatokon és embereken egyaránt, de miközben egyre több adat és bizonyíték gyűlt össze, a tudósok észrevettek egy érdekes jelenséget. A kísérleti személyek mintegy 30%-a semmilyen körülmények között, semennyi kudarc után sem vált tehetetlenné! Ez azt jelenti, hogy az emberek több mint kétharmada hajlamos belesüppedni a passzív áldozatszerepbe akkor is, ha tehetne valamit magáért, alig egyharmada viszont mindig optimista marad. (Tegyük hozzá, hogy a kísérleteket nyugati országokban végezték, nálunk valószínűleg még rosszabb lenne az arány…) De miért van ez? Mi a magyarázat arra, hogy bizonyos emberek immunisak a tanult tehetetlenségre?

Idegpályák és zajos dobozok
A kulcsszó: az értelmezés, amit az adott körülményhez, eseményhez fűzünk. (A pszichológiában ezt attribúciónak nevezik. A nyelvészetben az “attribútum” jelzőt jelent. Ebből következik, hogy a lényeg a jelzőkben, minősítő szavakban van, amit egy adott helyzethez társítunk. Lásd a korábbi cikket erről: „Új keretben”). Azok az emberek, akik szélsőségesen rossz, általános érvényű, személyük ellen irányuló jelzőket és magyarázatokat fűznek egy-egy kudarchoz vagy az élet megpróbáltatásaihoz, többet szenvednek és rosszabb eredményeket produkálnak, mint azok, akik átmeneti helyzetekben és összetettebb (külső-belső) okokban gondolkodnak. A tanult tehetetlenség inkább azokat „vágja földhöz”, akik az előbbi csoportba tartoznak – családi és iskolai minták, valamint egyéb élettapasztalatok alapján. Olyan idegpályák váltak aktívabbá az agyukban és a szervezetükben, amelyek automatikusan ezt a reakciót produkálják. Másféle idegpályákat ritkábban használnak, ezért nagy erőfeszítés lenne átalakítani a reakciójukat. Pedig el lehet sajátítani a “tőlünk idegen” mintákat is. (erről szól egy régebbi cikk is: „Klikk az agyban – avagy az agyi átkapcsolás fontossága”).

Az egyik leghíresebb, emberekkel végzett kísérletben D. Hiroto és tudóstársai két, fiatalokból álló csoportot zártak egy-egy zajártalommal kellemetlenné tett szobába. Mindkét csoport szobájának falán egy kapcsolótáblát helyeztek el. A kísérleti személyeknek azt mondták, hogy létezik egy számkombináció, amellyel meg tudják szüntetni a zajt. Az egyik csoport megtalálta a táblán a kombinációt, és ki tudta iktatni a zajt, a másik szoba tábláján viszont valójában nem létezett ilyen kombináció. A kísérlet második fázisában ugyanezeknek a személyeknek be kellett dugniuk a kezüket egy dobozba. Ha a kezüket a doboz egyik oldalára helyezték, ismét felharsant a kellemetlen zaj, ha a másik oldala felé nyúltak, megszűnt. Azok a személyek, akik korábban nem tudták kikapcsolni a teremben a zajforrást, meg se próbálták kezüket áthúzni a másik oldalra, míg azok, akik sikerrel jártak az elején, kezük áthúzásával meg tudták szüntetni a hangot.

Miért történhetett ez így? Ha valaki a teszt első fázisában (zajos szoba) úgy értelmezte a helyzetet, hogy biztosan létezik jó számkombináció, csak még nem sikerült megtalálni, akkor benne nem alakult ki a tehetetlenség érzete. Aki viszont azt a magyarázatot szűrte le, hogy felesleges próbálkozni, mert úgysem találja meg, vagy újra be fogják csapni, a megszokott idegi reakciói miatt belekerült egy olyan biológiai-kémiai örvénybe, amelyben energiát és lelkesedést vesztett, romlott az éberségi szintje, majd feladta a próbálkozást.

Háromféle hegymászó
Paul Gordon Stoltz Adversity Quotient („Szerencsétlenség-hányados”) című könyve arról szól, hogyan lehet hatékonyan megbirkózni a hétköznapi nehézségekkel. A szerző hegymászós hasonlatokat alkalmazva három csoportba osztja az embereket aszerint, hogy miként viszonyulnak az élet akadályaihoz. Természetesen ezek a típusok csak nagy vonalakban érvényesek, mert életünk során váltakozhat, melyikhez mennyire tartozunk.

1. A „feladók” neki sem indulnak a hegynek, meg sem próbálnak szembenézni a kihívással. Szükségszerűen megalkuvó életet élnek, de tudják, hogy ezzel sokat veszítenek és nem érnek el szinte semmit, ezért gyakran elkeseredettek, kiábrándultak. A „feladók” csak annyit tanulnak és dolgoznak, amennyit feltétlenül szükséges. Sohasem vágnak neki a világnak szerencsét próbálni. Keveset kockáztatnak, viszont kiváló érveket találnak arra, hogy miért térnek ki az akadályok elől. Korábbi kudarcaikért a sors, a világ, az emberek felelősek, de igazából saját magukat nem tartják képesnek a kihívások teljesítésére. Tele vannak negatív jelzőkkel. Magatartásuk gyakran önbeteljesítő jóslatokat, ördögi köröket vált ki. Jellemző rájuk, hogy álmokat és vágyakat kergetnek, például a lottó megnyeréséről ábrándoznak. Mások sikerét (gyakran irigységgel telve) nem a kemény munkának és az áldozatvállalásnak tulajdonítják, hanem a külső segítőknek és a szerencsés körülményeknek. A betegségeket nem kihívásnak, hanem hatalmas csapásnak tekinthetik, így nehezen gyógyulnak. Ők a tanult tehetetlenség megtestesítői.

2. A „táborozók” elindulnak ugyan a hegyre, de amikor elértek egy kényelmes magasságot, tábort vernek, és akadályok esetén minden energiájukat a tábor megvédésére, komfortosabbá tételére fordítják. Elért helyzetük bebiztosítása a legfontosabb számukra. Ennek érdekében sokszor behódolnak egy magasabb hatalom (tanár, főnök, rendszer) előtt. Jellegzetes „nyárspolgári” életet szoktak élni. Gyakran egy trauma miatt táboroznak le: egy rossz életesemény megtöri őket, és alapjaiban rengeti meg addigi optimizmusukat. Ezután általában már nem vállalkoznak, nem kockáztatnak, pedig a “trauma” az ő értelmezésük szerint lett intő csapás.

3. A „csúcsrajárók” rendületlenül hiszik, hogy meg lehet és meg is fogják oldani a dolgokat. A mászás a lételemük. Ha felmerül egy akadály, egy-kettőre megtalálják a lehetséges útvonalakat. Nem adják fel, és nem táboroznak le végleg egy-egy kockázatosabb időszakban sem. Van közöttük vakmerő fatalista, de reális szemléletű vállalkozó szellemű is. Konkrét, rövid- és hosszútávú célokban és tervekben gondolkodnak, és ha ezek nem pont úgy teljesülnek, ahogy szerették volna, akkor sem keserednek el. Rugalmasan alkalmazkodnak a változásokhoz, együtt tudnak működni másokkal, és nem hiszik, hogy a világ ellenük fogott össze. Nem gyártanak a múltbeli kudarcokból negatív forgatókönyveket a jövőre nézve. Rendszerint ez a típusú ember az energia fő forrása minden közösségben; nélkülük semmi sem haladhat előre. Elszántságuk persze veszélyes is lehet, de kérdés, hogy többet veszítenek-e, mint azok, akik nem próbálkoznak.

Ha ki akarjuk deríteni, melyik csoportba tartozunk, őszintén szembe kell néznünk önmagunkkal, mentalitásunkkal, viselkedésünkkel, életformánkkal és eddigi életutunkkal. Ha tartósan kiábrándultnak érezzük magunkat, tudatosan kell törekednünk a tanult tehetetlenséget erősítő minták átformálására. Gyakorolnunk kell a pozitívba hajló reális gondolkodást, és át kell írni a negatív jelzőket. (Hatékony segítség az 4. Önprogramozás menüpont alatt ismertetett „ARI” módszer.) Amikor valami negatív értelmezést gyártunk, felül kell vizsgálnunk, mennyire reális tágabb szemszögből nézve. A reális gondolkodásra jó recept a következő: “Minden jó lehetséges és semmi rossz nem biztos.” Ebből alakulhat ki aztán az optimistább meggyőződés. Észre kell vennünk és tudatosan meg kell törnünk a bevésődött sémákat, így aktivizálódnak a nem használt idegpályák, megváltozik a reakciónk és a viselkedésünk, és kevésbé váltja ki a megszokott negatív következményeket.

.

Inspiráció és ajánlott oldalak:
http://en.wikipedia.org/wiki/Learned_helplessness
http://en.wikipedia.org/wiki/Attribution_(psychology)
http://feek.pte.hu/tudasmenedzsment/full/72szam.pdf
http://www.profiltraining.hu/index.php?page=sajto_tanult_tehetetlenseg

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s