Csavarjunk egyet rajta!

Három káros szemléletmód, és azok átalakítása

Az előző poszt arról szólt, hogy nagyon fontos begyakorolnunk az „elég jó” szemléletmódot. De nemcsak ez segíti lelki és idegi harmóniánk megőrzését vagy visszanyerését. Sok negatív gondolkodási minta létezik, amelyeket nem is tudatosítunk magunkban, de akár egész életünkön keresztül elkísérhetnek. Ha ezeket felfedezzük magunkon, kicserélhetjük őket a pozitív testvérükre, ami vezet is valami optimális irányba. Ha hűek maradunk a pozitív változathoz, és szorgalmasan gyakoroljuk, egészen biztosan javulni fog a közérzetünk.

„Szőnyeg alá söprés” vs. „A kisebbik rossz” – Sokszor döntünk úgy, tudatosan vagy tudat alatt, hogy nem vállalunk fel egy konfliktust, mert félünk a következményektől, a rossz hangulattól, a másik reakciójától. Olyan döntést is gyakran hozunk, hogy bár jó lenne megtenni valamit, kényelemből inkább mégsem vállalkozunk rá, mert túl körülményes lenne, túl sok időt, energiát, pénzt stb. emésztene fel. Pedig sokszor fordul elő, hogy ha vállalnánk a közeljövőben a kisebbik rosszat, elkerülhetnénk a távolabbi jövőben a nagyobbik rosszat. A szó szerinti jelentés mellett (vagyis ha a szőnyeg alá söprünk, előbb-utóbb elborít a kosz és a kupleráj, ezért jobb most egy kis takarítás, mint egy hónap múlva egy maratoni) nézzünk más példákat is!

(1) Nem merünk nemet mondani egy feladatra a munkahelyünkön vagy egy megbízótól, mert félünk tőle, hogy valahogy megtorolnák, vagy legalábbis marakodás lenne a vége. Nos, könnyen meglehet. Viszont ha mindenre igent mondunk, az is könnyen meglehet, hogy pár év múlva annyi teher lesz rajtunk, amit már nem bírunk cipelni. Ha nem jelöljük ki a határokat, a környezetünk nem fogja tiszteletben tartani őket, hiszen nem is érzékeli azokat. Önmagunk helyett senki sem lesz a védőügyvédünk vagy a menedzserünk – és ez még a családdal szemben is igaz, hiszen ott is előfordulhat, hogy a jogosnál több terhet akarnak a nyakunkba sózni, mert nincs megfelelően lefektetve a munkamegosztás.

(2) Valaki az érettségi után nem akar továbbtanulni, még egy tanfolyamot sem akar elvégezni, mert már teher neki az iskola és a tanulás. Pedig meglehet, hogy 10-20 év múlva visszasírja azt a „kisebbik rosszat”, hogy bent kellett volna ülnie még 2-5 évig a padban, de lenne egy papírja, amivel kezdhet valamit. Persze lehet mondani, hogy a papír nem ér semmit, de a hiányát általában csak később kezdjük érezni, egy-egy adott szituációban, márpedig munka, illetve család mellett sokkal nehezebb végzettséget, szakmát szerezni.

(3) Elmérgesedett a kapcsolatunk bizonyos családtagjainkkal, de nem ülünk le megbeszélni a konfliktust, mert csak elrontaná a hangulatot, nyílt összetűzéshez vezetne. Benne van a pakliban. Ez a „kisebbik rossz”, tehát rossz. Viszont ha nem tesszük meg, végérvényesen elfajulhatnak a kapcsolatok! Mivel soha tisztázódnak a félreértések, előítéletek, fel sem merül senkiben, hogy tévedhet is. Az ilyen sérelmek és ítéletek pedig kibogozhatatlan káoszt hozhatnak létre.

Ahhoz persze, hogy a „Szőnyeg alá söprés” átalakuljon a „Kisebbik rossz” szemléletté, egy kicsit a jövőbe kell látnunk. Előre tudnunk kell, hogy milyen következménye lehet annak a – tudatos vagy tudat alatti – döntésnek, hogy a békesség, a kényelem vagy a félelem miatt nem vállaljuk fel a kisebbik rosszat.

.

„Általánosítás” vs. „Konkrét mozzanatok” – Nagyon sokan általánosítják egy-egy rossz tapasztalatukat. Pedig az életről, az emberekről és a világról szinte semmi sem mondható el általánosságban, még akkor sem, ha sokszor tapasztaltuk ugyanazt vagy hasonlót. Az összekötő láncszemek, az általános igazságok a mi fejünkben vannak, másokéban nincsenek, illetve egészen mások. Akármennyi bizonyítékunk van rá, hogy igazak az általános megfigyeléseink, nem ez a lényeges. Hanem az, hogy ettől mi változik, és hogy jobb lesz-e tőle az életünk vagy rosszabb. Ha hosszú távon állandóan olyan véleményeket fogalmazunk meg, hogy „az emberek hülyék”, a „férfiak taplók”, a „nők irigyek”, „én már csak ilyen szerencsétlen vagyok”, „engem soha nem hallgatnak meg” stb., az nagyon nyomasztóan hat a lelkivilágunkra. A pszichológia ezeket úgy hívja, hogy katasztrofizálás. Szervezetünk folyamatos katasztrófahelyzetként éli meg az ilyen hozzáállást, és hamar kifárad tőle. Ráadásul az általánosítás is öngerjesztő folyamat, vagyis önbeteljesítő jóslatként működik, és egyre több kellemetlen szituációval fog szembesíteni bennünket. Ezzel szemben nem árt begyakorolnunk a „konkrét mozzanatok” szemléletmódot: mindenből és mindenkiből csak egy van; minden nap más, minden cselekvés más, mindenki más, sőt, mindenki mindennap más. Érdemes a figyelmünket az általánosságok helyett konkrét mozzanatokra terelni. Így egyik lépésről a másikra haladhatunk az életben, és nyitottak maradhatunk a változatosságra. Ez a konfliktusok rendezésében is kulcsfontosságú. Ha két ember általánosításai találkoznak – elfogadás vagy legalább nyitottság nélkül −, abból szoktak a legnagyobb háborúk születni. Ehhez kötődik a 3. szemléletmód is.

.

„Igazam van” vs. „Nem kell, hogy mindenki szeressen.” – Az emberek felénk irányuló alapmagatartását két fő csoportba lehet sorolni: elfogadnak vagy elutasítanak. Akármilyen a viselkedésük a felszínen, a mélyén a szimpátia vagy az ellenszenv lapul. Ez evolúciós jelenség, a túlélésért folytatott harccal és a hierarchiával függ össze, felesleges letagadni. Ettől függetlenül gyakran találhatjuk magunkat abban a csapdahelyzetben, hogy az igazunkat próbáljuk bizonygatni, hátha ezzel elnyerjük az illető rokonszenvét, vagy legalább egy csatát megnyerünk. Ám ha valaki alapból elutasít minket, akkor teljesen mindegy, hogy igazunk van-e. (Ritka kivételektől eltekintve.) Amikor valakivel nézeteltérésünk támad, például bírál minket, meg kell keresni a kommunikáció felszíni és mélyebb rétegét. Lehet, hogy a felszínen egy hibásan elvégzett feladat a baj, ez azonban csak ürügy, mert a lényeg a mélyebb rétegben van: az ellenszenv, a rossz kapcsolat. Ilyenkor első körben mindenképpen ragaszkodjunk a konkrét problémához, és ha kiderül, hogy inkább általános bírálat van mögötte, akkor a kapcsolat jellegét kell nyíltan tisztázni. Ezt lehetőség szerint kulturáltan kell megtenni („asszertív kommunikáció”), de mindenképpen el kell fogadni a másik alaphozzáállását, még akkor is, ha ez a hiúságunkat sérti. Óriási és felesleges szélmalomharc lenne mindenkit a magunk oldalára állítani. Ugyanakkor attól, hogy valaki elutasít, vagy semleges irányunkban, még nem kell feltétlenül ellenségnek tekinteni. Erről szól a „nem kell, hogy mindenki szeressen” szemlélet. Létezik egy belső körünk, ahova a minket leginkább elfogadó, sőt szerető embereket soroljuk, és létezik külső kör, akikkel rendszeresen érintkeznünk kell, de az érzelmi kötődés itt nem játszik szerepet. Ez utóbbi körben csak a konkrét mozzanatokkal tudunk mit kezdeni. Ha nem szakíthatjuk meg a kapcsolatot az elutasító emberrel (bár legtöbbször előbb-utóbb magától megszakad valahogy), akkor fogadjuk el a helyzetet, és merítsünk lelki erőt a belső körünkből.

.

A cikk egy részének forrása:

­Lajkó Károly: A stresszcsökkentő viselkedés – Vezérfonál konfliktusaink rendezéséhez, Medicina, 2010

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s