Forgók és morgók

Avagy a szorongás alapformái

Olyan gyakran használjuk ezt a szót: szorongás. De vajon tudjuk, mit jelöl? Én bevallom, sokáig nem tudtam pontosan, pedig gyakran foglalkoztam lélektani témákkal, azt pedig csak tavaly értettem meg igazán, hogy miket okozhat és hogyan.

Hétköznapi értelemben a szorongás félelmet, idegességet, aggodalmaskodást jelent. Kórtani értelemben ezek súlyosbodott fokozatát. Abban különbözik a fóbiától, hogy nincs egyetlen konkrét kiváltó oka, inkább egy létállapot. A szorongás félelem az élettől és a haláltól, illetve mindentől, ami ezekkel együtt jár: egyedüllét, kapcsolat, állandóság, változás, öröm, bánat, siker, kudarc, kihívások, unalom, nyereség, veszteség… Halandó emberekként nálunk sokkal nagyobb hatalmaknak vagyunk kiszolgáltatva, és ez természetesen félelmet szül bennünk. Nemcsak a negatív és félelmetes dolgoktól lehet szorongani – vannak, akik a boldogságtól félnek, hiszen az bőven hoz nekik veszítenivalót. Ezért meg sem merik élni az örömöt. A szorongás akkor válik kórossá, ha átlép egy olyan küszöböt, ahol már hátráltatja az ember életét, pszichoszomatikus vagy szenvedélybetegségeket okoz, esetleg depresszióval, pánikkal, idegkimerültséggel, alvászavarral kombinálódik. Szintén súlyos eset, ha egy kapcsolat megy tönkre miatta.

Fritz Riemann német pszichoanalitikus írt egy remek könyvet ezzel a címmel: „A szorongás alapformái”. Ebből nagyon képletesen megérthetjük a szorongás természetét, illetve a négy alapvető szorongásformát. A szerző leszögezi, hogy ezek egyéni vonásokat mutathatnak, és rendszerint kombinálódnak is. Mégis érdemes a négy alapformát megismerni, mert érdekes módon hasonlítanak bizonyos kozmikus törvényekhez.

 

Kozmikus törvények

A szorongás alapformáit összevethetjük azokkal a mozgásokkal, amelyeket a Föld végez: (1) a saját tengely körüli forgás; (2) a Nap körüli forgás; (3) a centripetális erő, amely a Naprendszerben befelé, a középpont felé hat, így összetartja a planétákat; illetve a (4) centrifugális erő, amely a központtól kifelé hat, a messzeség irányába. Ez a négy erő, illetve mozgás tartja a pályáján az élő bolygót.

Az ember lelkivilágát is négy ilyen impulzus tartja egyensúlyban. Az ember egyrészt „forog a saját tengelye körül”, vagyis önmagában is létezik, önerőből is meg tudja valósítani magát. Másrészt „forog a másik körül”, azaz képes kötődni és alkalmazkodni egy másik személyhez, és vele együtt intim szférát teremteni. Harmadrészt össze tudja tartani mindazt, ami önmagához tartozik, a saját világához és életéhez, és képes állandóságot biztosítani magának. Negyedrészt pedig szükség esetén képes kitörni a megszokott keretek közül, és képes alkalmazkodni az új helyzetekhez.

Két ellentétes erőtengely hat tehát a lelkünkben. Egyfelől ott van az „én” és a „te” dilemmája, másfelől ott van a „megszokott” és az „új” közötti feszültség. Szorongás akkor keletkezik, ha a négy impulzus közül valamelyik komolyabb gondot okoz, és előhozza, felerősíti belőlünk az egzisztenciális félelmet, a létbizonytalanságot.

1. A maga körül forgó: a szkizoid személyiség

Az első típus nem fél attól, hogy egymagában legyen, és egyedül bontakozzon ki. Pont attól fél, hogy valaki máshoz túl közel kell kerülnie. Retteg az ön-átadástól, az intimitástól és a függőségtől. Idegesítik az emberek, nem szereti, ha belelátnak vagy beleszólnak az életébe, sokszor berzenkedik az érintéstől is, és nehezen tűri, ha a körülmények zártabb közösségbe kényszerítik. A társadalmi elvárások miatt alapíthat ugyan családot, de ő az, akinek mindig marad egy külön szobája, vagy rendszeresen elmegy horgászni, esetleg elvonul a víkendházába. Az önátadás az ilyen ember számára egyet jelent énje elvesztésével, holott számára az egyéniség megtartása a legfontosabb. Annak érdekében, hogy önmagát és intim szféráját sértetlennek tudja, élete minden területén igyekszik távolságot teremteni másoktól. Bizonyos fokú érzelmi hidegség jellemzi, és ha valaki mégis megpróbál erőszakosan az intim szférájába hatolni, akár agresszívvá is válhat. Testileg és lelkileg is hárít, kikerül, szinte soha nem kezdeményez kapcsolatot, és nehezen tudja kimutatni az érzelmeit. Úgy hiszi, hogy amit ő belül érez vagy gondol, azt a másiknak kommunikáció nélkül is ki kell találnia. A kudarcok és kellemetlen események tovább fokozzák a távolságtartását és a bizalmatlanságát – ráadásul ezeket mindig saját maga elleni támadásnak fogja fel.

Milyen gyerekkor áll egy szkizoid személyiség mögött? Mindenképpen az átlagosnál érzékenyebb gyermek volt, aki a családban és/vagy az iskolában túl harsány környezetbe került. A túl sok ember, inger és az elvárások tömege nyomasztólag hat rá, menekülésre készteti, ugyanakkor kevés érzelmi meghittséget és visszavonulási lehetőséget kap. Nem tapasztal maga körül jó példákat az érzelmek megfelelő kimutatására.

2. A másik körül keringő: a depressziós személyiség

Ennek a típusnak szinte mindig van egy Napja, életének egy középpontja, egy másik ember, akivel szinte összenő. Minden gondolata és érzelme a másik körül forog, és legszívesebben fizikailag is mindig mellette lenne. A kommunikáció, az érzelmek kinyilvánítása és az érintés létfontosságú számára. Az első típussal ellentétben ő attól szorong, hogy egyedül, a saját tengelye körül is kell forognia, vagyis önálló emberként is funkcionálnia kell. Az önátadás sokkal kellemesebb számára, mint az „én” szerepe, mert az egyedüllét számára védtelenséget, elhagyatottságot, és végső soron megsemmisülést jelent. Igyekszik inkább feloldani a határait, a másikkal szinte sziámi-ikerpárként összeolvadni, és állandó függőségi viszonyba kerülni. Sok olyan nő van, aki szemet huny férje csapodársága fölött, mert túlzottan fél az egyedülléttől. Azonosul a férje nézőpontjával, becsukja szemét, fülét és száját, mert a kapcsolata legalább egy központi erőt, egy fő energiaforrást jelent az életében. Ez persze illúzió, hiszen mások energiáiból nem táplálkozhatunk, és bárki bármikor elhagyhat minket, de a depresszív személyiségnek mindig a kapcsolat jelenti a kapaszkodót. Örökösen kifelé figyel, és annyi időre sem marad magára, hogy megismerje saját személyiségét, ezért nincs tudatában saját értékeinek, képességeinek, és végső soron egy éretlen, kiforratlan személyiség maradhat. Ha mégis egyedül hagyják, akár önpusztításba is kezdhet, vagy öngyilkossággal is fenyegetőzhet.

Milyen gyerekkor áll egy depressziós személyiség mögött? Általában jó kedélyű, szeretetteljes gyermek, akihez valamelyik szülő túlzottan ragaszkodik, például vele akarja pótolni elvesztett párját. A másik lehetőség, hogy túl korán kezdi a párkapcsolatokat, például kamaszkora elején, amikor még nem fejlődött ki a személyisége, és hagyja, hogy mások véleménye, hatásai formálják „felnőtté”.

3. Az összetartó: a kényszeres személyiség

A kényszeres személyiség ugyanúgy őrzi életének szilárd kereteit, ahogy egy befelé húzó, központi erő pályán tartja az égitesteket. Ragaszkodik a régi dolgaihoz és szokásaihoz, mert amíg elkerüli a változásokat, addig nem kell a mulandósággal foglalkoznia, és biztonságban érzi magát. A változás, az újdonság és az átalakulás a halállal egyenlő számára. Védekezésképpen különféle szertartásokat alakít ki, amelyek – őszerinte – szilárd szerkezetet adnak az életének, és kiszámíthatóságot jelentenek a káoszban. A kényszeres személyiség hajlamos rá, hogy háromszor ellenőrizze a vasaló dugaszát vagy háromszor kapcsolja le-fel a villanyt. Mániákus kézmosó, fertőtlenítő, rendrakó, gyűjtögető lehet, és családi hűségből még akkor is ősei házában él, ha az már félig ráomlott. Szigorúan tartja magát napirendjéhez. Ha valaki fel akarja forgatni az életét vagy környezetét, agresszívan reagálhat, hiszen precízen kialakított „létbiztonsága” kerül veszélybe. Nehezen fejleszt ki spontaneitást, és nehezen tanul újdonságokat, amelyek a váratlan, szokatlan helyzetekben szükségesek lennének. A tárgyak roppant fontosak számára, természetesen mindig a régi helyükön. Sokszor előfordulhat, hogy a tárgyakat szereti és az embereket használja, pedig fordítva kellene. Azt is nehezen fogja fel, hogy a tárgyak nagy részét nem megőrizni, hanem használni kell, néha a pillanat élvezetének fokozására. Gyakran vannak fóbiái, a legkülönfélébb dolgoktól.

Milyen gyerekkor áll egy kényszeres személyiség mögött? Rendszerint eleven, öntörvényű, makacs gyerek, akinek hamar fel kell nőnie, és sokszor hagyják egyedül. Érése valamilyen kényszerítő körülménynek, szülői szigornak vagy felületességnek köszönhetően gyorsabban megy végbe, és túl fontos szerepet kapnak benne a tárgyak, szabályok és hagyományok.

4. A kifelé törekvő: a hisztérikus személyiség

A szorongás utolsó formája a kifelé ható erőhöz hasonló. Az ilyen ember folyton új, szélesebb horizontokat keres. Minden régi keret, rend, szabály és hagyomány szorongással és feszültséggel tölti el. Létbiztonságát érzi veszélyeztetve, ha be van zárva egy állandósult élethelyzetbe. Mániákus módon keresi a szabadságot, amit csakis külső változásokban és fizikai kötetlenségben tud elképzelni. Felrobbantja a megszilárdult életkörülményeit, mert mehetnékje támad. Aztán persze egyik új élethelyzet sem felel meg neki, mert a bomba valójában a saját sarkára van kötve, és mindig ott robban, ahol éppen van. Jellemző még rá, hogy pont a korlátok elutasítása miatt nem szeret tervezni, nem rendszerető, és legszívesebben csak a mának élne, felelőtlenül és spontán módon. A hisztérikus személyiség hajlamos elkölteni a rábízott pénzt, és a következményeket mindig felelőtlenül elhárítja. Ilyenkor maga előtt is titkolja, hogy valójában csak a csodában reménykedik. Hazugságba és tartozásokba gabalyodhat bele. Nemcsak az áhított szabadságot várja a külső körülményektől, hanem az élete céljait és izgalmait is. Valójában nincs konkrét elképzelése arról, hogy mit szeretne, csak azt tudja, hogy mit nem (a jelenlegi helyzetet). Erkölcsei és elvei is gyakran képlékenyek. Nehezen tud ellenállni a pillanatnyi ingereknek, és sem a felelősségérzete, sem a kötelességtudata nem fejlődik ki. Szinte semmi mellett nem kötelezi el magát, csak sodródik az életben.

Milyen gyerekkor áll egy hisztérikus személyiség mögött? Gyermekként élénk, spontán, és könnyen kifejezi önmagát. Mindenáron érvényesülni akar, ezért magára vonja a figyelmet, szórakoztatja a környezetét. Kiköveteli, hogy foglalkozzanak vele. Nagy valószínűséggel nincs olyan követendő példa a környezetében, aki megtanítaná neki a felelősségvállalást.

Kevert típusok

Leggyakrabban a szkizoid-kényszeres párosítással találkozunk, mivel a maguknak való emberek gyakran idegenkednek a változásoktól is. Az ilyen ember elszigetelődik a kapcsolatoktól és az újdonságoktól is. Legszívesebben egyedül van, a jól megszokott környezetében, és a szokásos dolgaival foglalkozik. Mereven védi saját belső világát.

Ennek ellentéte a depressziós-hisztérikus karakter, aki külső tényezőkkel igazolja a saját létezését: egy kapcsolattal vagy egy izgalmas eseménnyel. Külső ingerekre vadászik, ezért a társának és a külvilágnak kell lekötnie a figyelmét. Belül csak az unalom és a félelmetes magány van. Mindig kintről várja a „megváltást”, a létbizonytalansága és egzisztenciális félelme elűzését, ezért önmagáról vajmi keveset tud. Igényli az irányítást és a szórakoztatást.

Előfordul szkizoid-hisztérikus egyveleg is. Az ilyen ember elzárkózó természetű, ugyanakkor öntörvényű is, és függetlenségre vágyik, emiatt nem tűri a korlátozást. Mindig szabadulni akar rákényszerített körülményektől, de a saját feje után megy. Sok partnerét hagyhatja magára, és úgy általában az emberek kibírhatatlan korlátot jelentenek számára, hiszen alkalmazkodni kell hozzájuk.

Ennek ellenkezője a depressziós-kényszeres típus, amikor a másba csimpaszkodó személyiség nemcsak egy társhoz, hanem különféle rituálékhoz, tárgyakhoz és körülményekhez is mániákusan ragaszkodik. Az ilyen ember tűri a legnehezebben a változást, mert a kapcsolatát és az élete rendjét is kőbe akarja vésni.

Nesze neked, birkózz vele!… De megoldás is van!

Melyik típus szokott melyikkel összekerülni? Na? Igen, itt is Murphy törvényei érvényesülnek, mint oly sok más dologban! Az ellentétek kifogják egymást, és kőkeményen nevelnek és nevelődnek. Egy rideg, magának való (szkizoid) embert szinte mindig letámad egy megrögzött csimpaszkodó (depressziós), aki pedig fanatikusan szereti a rendet (kényszeres), gyakran tapasztalhat felforgató tornádót az életében (hisztérikus). Ez már csak így megy. Nem feladatunk, hogy elítéljük vagy megszüntessük ezeket az ősi viselkedésformákat. Azért alakultak ki az evolúció során, hogy csökkentsék az ember létbizonytalanságát, egzisztenciális szorongását. Az a lényeg, hogy egyik se váljon annyira súlyossá, hogy akadályozza a normális életvitelünket. Az 1-es típus vegye tudomásul, hogy nem egyedül van a világon, és élete csak akkor lesz kiegyensúlyozott, ha minden síkon rendszeresen energiacserét folytat másokkal. A 2-es típus legyen tisztában azzal, hogy minden, amit másokra építünk, ingatag, és bár közösségi embernek kell lennünk, a legfőbb támaszt önmagunkban kell megtalálnunk. A 3-as típus barátkozzon meg vele, hogy az életben semmi más nem biztos és állandó, csak a változás. Annál fejlettebbek és erősebbek vagyunk, minél több változást átvészelünk, és minél több körülményhez alkalmazkodunk sikeresen. A 4-es típus pedig könnyen ott találhatja magát a pusztaságban, ahol aztán abszolút szabadon felrobbanhat a lábára erősített bomba. Nincs korlátok nélküli élet, viszont néhány terhet érdemes szívből felvállalnunk, mert az önként vállalt teher jelenti az igazi függetlenséget.

Forrás: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 2000

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s