Hosszú árnyéka van a stressznek!

Egy bejegyzést már írtam régebben az életritmus fontosságáról: hogy vannak aktívabb és passzívabb időszakok az életünkben, hogy megvan a vetés, a termés beérésének és az aratásnak az időszaka, és hogy ezt mindenki másképp éli meg. Kinek ez, kinek az a nehezebb. Nem beszélve az időszakok közötti átmenetről, amelyek átalakulást követelnek meg tőlünk.

De mit értek az alatt, hogy a “stressznek hosszú az árnyéka”? Amikor sok a dolgunk, ezerrel pörgünk (mindegy, hogy kötelességből vagy önszántunkból) egyszerűen nincs időnk és lehetőségünk a stressz felismerésére és kezelésére. Nincs módunk eltöprengeni azon, hogy milyen forrásokból származik, milyen érzésekkel reagálunk rá, és a nagy hajtás miatt nem tudjuk feldolgozni a saját érzéseinket, a történésekre adott reakcióinkat. Az idegsejtjeink maximálisan el vannak foglalva mással. Tehát mikor szakad mindez ránk? Amikor már pihenünk!

Részben ebből ered a nyugdíjazási stressz, a kapuzárási pánik és a kismamák bezártság-érzése is, de sokan megtapasztalhatták már (rajtam kívül) egy hosszabb munkahelyi hajtás után is, amikor már kicsit hátradőlhetnének. Sőt: olyan embereket is ismerek, akik évtizedekig kitartóan ápolták beteg társukat, mellette voltak a kórházban, az utolsó időkben, végigrettegték a szörnyűségeket, és munka mellett végezték a betegápolást – közben mégsem volt bajuk, ellenben utána… Amikor rájuk szakadt az egész “történet”, ahogy ma mondani szokás. Elárasztották őket a kezeletlen reakciók és érzések, és jött az antidepresszáns és társai…

Van ennek valami tanulsága?

 

Hát… anélkül, hogy erőltetni akarnám, szerintem van. Semmiképp sem az, hogy rettegjünk, valahányszor aktívak, leterheltek vagy boldogok vagyunk, mert jön még kutyára dér! Nem. Az igazi tanulság talán az, hogy akármilyen nehéz, minden életszakaszba bele kell komponálnunk a stresszkezelést és a stresszoldást. Nem várhatunk addig, amíg végre hátradőlhetünk és megpihenhetünk. Ha folyamatosan, tudatosan, apránként dolgozzuk fel, akkor utána talán nem szakad ránk olyan irdatlan erővel.

Két lépés van tehát, amit a legzűrösebb időszakokban is meg kell tennünk.

1. Tudatosítani a stresszt. Észrevenni, hogy túlterheltek, haragosak, szomorúak, rettegősek, megbántottak stb. vagyunk. Minél részletesebben megfogalmazni magunknak, hogy mit is érzünk, hogyan alakult ez ki, és ebből milyen egyéb érzetek, következmények fakadnak.

2. Ellensúlyozni a stresszt. Megtaláljuk azt a módszert, amiről érezzük, hogy csillapítja, enyhíti, elfeledteti velünk – de nem úgy, mint a munkamánia, a szenvedélybetegség, a tévé vagy a számítógép! Nem inger-elárasztással, hanem pihentetéssel, feszültségoldással. Ehhez segítségünkre lehetnek szakemberek, lelki segítők, lelki vezetők, rokonok, barátok, stresszoldó programok, naplóírás, hobbik, és legfőképpen saját magunk, azzal, hogy a saját stresszünket is próbáljuk kezelni. Hiszen a magunkéhoz mi értünk a legjobban, azt mi ismerhetjük (ki) a legjobban. Nemcsak a friss benyomásokkal, de a régi, elhanyagolt rossz emlékekkel is tudatosan kell foglalkoznunk, tudatosan kell ellensúlyoznunk. Ne nézzük le ezeket az “apróságokat”, hiszen jellem- és sorsformáló erejük van! (Persze túlzásba se vigyük, nem foglalkozhatunk mindig önmagunkkal, mert abba is bele lehet kattanni – ráadásul a környezetünket is elriasztjuk vele.)

A két lépés egymás nélkül nem megy! Pontosan tudnunk kell, mi munkálkodik bennünk, és az ellen kell tennünk, azt kell ellensúlyoznunk. Egy jógi most talán azt mondaná, hogy a csakraterápia (-meditáció) a legjobb, mert ott a konkrét szerveket – és velük együtt az életterületeket – külön-külön is tehermentesíthetjük. Egyenként figyelhetünk túlterhelt szívünkre (érzelmeinkre), emésztésünkre (az események feldolgozására), a hasunkra (harci középpontunkra), torkunkra, fejünkre és így tovább.

Emellett a legzűrösebb időszakban is törekednünk kell arra, hogy valamennyire tudatosan tervezzük az életünket. Olyan kis “primitív” tervekről van szó, mint a “reggel 10 perc torna, este 10 perc torna”, vagy “este 30 perc séta”, vagy “napi kétszer 10 perc relaxálás/meditálás”. A rendszeresség a lényeg. De olyan belső parancsokat is adhatunk rendszeresen magunknak, hogy “most márpedig örömmel főzöm meg az ebédet”, “most lelkizünk egy jót”, “most kirándulni megyünk”, “most csak álmodozni fogok”, vagy “most nem tévézünk, hanem társasjátékozunk”. Legyünk tudatában annak, hogy miért van erre szükségünk, mit ellensúlyozunk vele, és fogadjuk el a hatását, “pipáljuk ki a stresszt”.

Vegyünk tudomásul az érzéseinket, igényeinket, és tartsuk tiszteletben őket! A létezéshez való jogu(n)kat, és egyéb jogosultságainkat.

Ja, említettem, hogy a szívroham is többnyire pihenés közben éri az embereket?…

Reklámok