Színház az egész világ

Avagy mi fán terem a pszichodráma?

Akár hétköznapi, akár súlyos problémánkPszichodrama van az életben, egyre gyakrabban kérünk szakszerű segítséget, így egyre népszerűbbek a különféle lelki, pszichológiai terápiák. Az egyéni terápiák személyre szabottak, viszont a csoportos terápiáknak megvan a maguk sajátos koreográfiája. Más emberekkel közösen, egy szakképzett terapeuta irányításával több szemszögből láthatjuk magunkat és oldhatjuk fel blokkjainkat. Problémánktól függően választhatunk valamilyen tematikus csoportot, önsegítő kört, de egy sima önismereti csoport is rendkívül sokat segíthet nekünk, ha elakadunk az életünkben. A leggyakoribb csoportterápiás módszer a pszichodráma.

Mi történik egy olyan közegben, ahová a résztvevők egymás számára ismeretlenként érkeznek, és mit adnak nekik ezek az alkalmak? Jellemzően azt, hogy a több szemponttal gyarapodik a látásmódunk. A pszichodráma segítségével a benti tartalmak egy kinti térben jelennek meg, és a magánéletünk mozzanatai megfoghatóvá (képlékennyé, újrajátszhatóvá, visszafordíthatóvá, átalakíthatóvá) válnak. A többi ember segítségével rájöhetünk, hogy akaratlanul is milyen szerepeket osztunk a körülöttünk lévő emberekre, milyen sérüléseket cipelünk, milyen emlékeinkhez tapadnak fájdalmak, félelmek, és milyen tudattalan, ösztönös reakcióink vannak. Felismerhetjük, mi az, amin tudunk változtatni, és mi az, amin nem. A gócpontok felkutatása után lehetőség nyílik megélni az addig rejtett érzéseket, szembesülni tudattalan hiedelmekkel, aztán új, hatékonyabb megoldásokat keresni. Ha a tudattalanba süllyedt blokkok nem kerülnek felszínre, és nem tudatosodnak, minden újabb stresszhelyzettel csak hatványozhatják bennünk a feszültséget. A lelki sebek gyógyulása viszont egy felszabadultabb látásmódot, pozitívabb énképet és magabiztosabb viselkedést eredményez, sőt kapcsolatainkat is harmonizálja.

Hogyan épül fel egy csoportterápiás alkalom, ahol pszichodrámával dolgoznak?

  1. Felmelegedési fázis

Azért van szükség olyan résztvevőkre, akik az elején még nem ismerik egymást, mert az esetleges meglévő viszonyok gátolnák a befelé figyelést, az elfogulatlanságot, a felszabadultságot, a belső munka hatékonyságát. Az első fázis a felmelegedés, amelynek célja az, hogy a résztvevők lelkiekben is „megérkezzenek” a helyszínre, ráhangolódjanak egymásra, és később képesek legyenek spontán és intuitív módon megnyilvánulni. Ebben segítenek a különböző imaginációs gyakorlatok (családi jelenetek, fotók, utazások elképzelése, ajtón való belépés, stb.). Szintén ilyenkor szokták alkalmazni az identifikációs gyakorlatokat, amelyben például el kell képzelni, milyen virággal, állattal, személlyel tudunk azonosulni. Az interakciós játékok már a résztvevők közötti bizalmi légkör megteremtésére szolgálnak – ilyenek lehetnek a vakvezetés, a mozgásos játékok és a tánc. Gyakorlásnak és bemelegítésnek kiválóak az úgynevezett playback-játékok, ahol egész kicsi csoportok egymás életéből vett, rövid kis történeteket játszanak el.

  1. Játékfázis

Mindig egy adott résztvevő problémája köré szerveződik a pszichodrámás alkalom. Van, hogy a főszereplő, akinek a külső-belső konfliktusát megjeleníti a csoport, valóban főszereplőként vesz részt a drámában, de olyan technikák is vannak, amikor csak ül és nézi, ahogy a többiek megjelenítik problémás élethelyzetét. Létrejön egy rögtönzött kis színdarab, amelyben minden ösztönös, egyszeri és megismételhetetlen. A magunk kívülről való szemlélése és az „itt és most” élmény teszi lehetővé a szembesülést. A korlátok és határok feloldódnak „én” és „nem én” között, így egy realitástöbblet jön létre ahhoz képest, amit addig az életünkből láttunk. Spontán akciók és reakciók jönnek létre, és ezek segítségével mozdul meg a patthelyzet, ami miatt a kliens terápiára jött. Ebben a fázisban olyan módszereket használnak, mint a szerepcsere, a belső monológ, a duplázás, a tükör, a pszichodramatikus interjú, illetve az újrapróbálás.

  1. Befejező szakasz, integrációs fázis

A játék végén a résztvevők megint leülnek egy körben, és megosztják élményeiket a főszereplővel és egymással. Amennyiben voltak a teremben passzív nézők, ők is elmondhatják, hogyan látták a jeleneteket. A főszereplő, akinek a problémáit feldolgozni kívánják, ebben a szakaszban a külső visszajelzések segítségével visszatér a „mintha-realitásból” a realitásba. Ilyenkor sokat segít, ha a többi résztvevő is elmeséli korábbi élményeit hasonló terápiákról vagy helyzetekről, mert ezzel elkerülhető, hogy a főszereplő kellemetlenül érezze magát a kitárulkozása miatt.  A szerepvisszajelzés arra ad lehetőséget, hogy mindenki elmesélje, mit érzett egy-egy szerep eljátszása közben. Különösen fontos ez akkor, ha szerepcserék is történtek. Itt elmélyülhet a megértés, majd elkezdődhet a tudatos feldolgozás. Az utolsó szakasz pedig az azonosulási visszajelzés, amikor a csoport tagjai valamelyik szereplő bőrébe visszabújva elmondják érzéseiket. Ilyenkor új szempontrendszereket lehet kialakítani a helyzetek értékelésére. Fontos, hogy ilyenkor mindenki egyes szám első személyben beszéljen élményeiről, mert így nincs ítéletalkotás és magyarázás.

A játék végén a főszereplő egy speciális rituálé során „kiveszi” a játékosokat a szerepekből. Ezután már nem ajánlott a drámáról vagy a tanulságokról beszélni, mert tudat alatt sokkal erősebb feldolgozás történik, amelybe a racionalitás feleslegesen belekavar. A terem elhagyása után pedig életbe lép a titoktartási fogadalom, amely minden résztvevőre nézve erkölcsileg kötelező.

.

Forrás és ajánlott irodalom:

Vikár András: Pszichodráma – a komoly játék, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2007

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s